Péntek

Mondanom sem kell, hogy nem volt egyszerű reggelem: 3 óra alvás, kávé helyett egy gyors hidegzuhany…csoda hogy a taxis nem kapott fárszt, amikor a lobby előtt egy zombi szállt be a kocsijába.

Ma batik nap van, ami azt jelenti, hogy mindenki tradicionális indonéz mintájú inget visel. Igazából a malájok ellen tüntetnek így, akik le akarják nyúlni a kultúrájukat. Szemetek. A jeles napra készülve Steve, Thomas és Brian tegnap elmentek ingeket venni. Thomas bement az első boltba, levette az első inget, és miután bedőlt az eladó bókjainak rögtön meg is vette. Steve ezzel szemben 3 órát töltött a megfelelő darab kiválasztásával, miközben a többiek betegre röhögték magukat. Mitagadás, Steve eléggé nárcisztikus ember, illetve ő tisztában volt azzal a tagadhatatlan ténnyel, miszerint nekünk európaiaknak meglehetősen hülyén áll a batik viselet. Röhejesen festettünk mind a 3an: Thomas egy 2 számmal nagyobb barna förtelemben, Steve egy csiricsálé kék selyemingbe, jómagam pedig egy sportosabb de klasszik indonéz mintájú barna döbbenetben (pedig Brian igazán kitett magáért az ingem kiválasztásánál. Ő volt ugyanis a personal shopperem. Az indonézek nem viccelnek, ha vendégekről na szó.)

Délelőtt Tania-val kitaláltuk, amit még kellett, majd hívta a sofőrjét, és a kocsiban elkezdtük összerakni a prezit. 2kor volt jelenésunk a kisfejesnél, majd 3kor a nagyfejesnél. Csak a helyszínen szembesültem vele, hogy az ügynökségtől velem együtt összesen 11en jöttünk, pedig csak Taniaval ketten ismerjük a prezi tartalmát.

A kisfejesnek nagyon tetszett a dolog, csupán egy-két megjegyzése volt, amit azonnal orvosoltunk is. 3kor a nagyfejes még nem volt sehol, viszont a product department megjelent, akiktől még a nagyfejesnél is jobban tartanak. Tania és Thomas még egyszer leprezentálta az egészet. A reakció: tapsvihar!!! Tegye fel a kezét, aki már tapasztalt ilyet bámilyen prezin, mert én nem hittem a szememnek. Annyira őszinte volt az egész…ezentúl mikor születésnapomkor elfújom a gyertyát mindig azt fogom kívánni, hogy nekem is így tapsoljanak egyszer.

A kezdeti eufória után aztán persze jöttek a kérdések és kommentek is, de ekkor működésben lépett a Leo Jakarta védővonala. Egészen addig fel sem tűnt, hogy nem úgy ültünk le hogy az egyik oldalon az ügyfél, a másikon pedig mi, hanem eléggé keverve. Lényegében minden ügyfelet két Leo-s fogott közre, így amikor elhangzott egy komment azt az asztal minden oldaláról megcáfolták, a kommentáló mellett ülő emberek pedig azonnal kezelésbe vették az illetőt, és egy szűkebb párbeszéd keretében próbálták megoldani a kérdést. Egy komment, tíz ellenvélemény… gondolom egyértelmű, hogy az illető meg lett győzve. A lényeg amúgy is az volt, amit a marketing igazgató mond, ezekek az embereket csak meg kellett győzni. Szerintem zseniális technika.

A nagy fejes végül pont akkor somfordált be a tárgyalóba, amikor már épp indultunk volna kifelé, szóval hátra arc, és lenyomni a prezit harmadszor is. A nagyfőnök félemetes figura: félig kínai félig szingapúri, ami állítólag a legrosszabb kombináció, ami csak előfordulhat. Amúgy leszámítva a teátrális megnyilvánuásait, és hogy végig nyomkodta a telefonját és úgy tett mintha észre sem venne minket egész rendben volt a csóka.

Este Tania elvitt vacsorázni, hogy bemutasson a vőlegényének. Egy nagyon kedves, bár pénzügyes (bocs) indonéz csávó a nyegyvenes évei elején. Egészen más, sokkal praktikusabb szemszogből nézi a világot, így nagyon élveztem a vele való beszélgetést. Imádok olyan emberekkel beszélgetni, akik teljesen más bolygón laknak. Bár papíron muszlim, nagy ivó, és mindent megtett, hogy megpróbáljon leitatni, de két martaritánál nem voltam hajlandó meginni. Olyan erős volt, hogy már az első után átléptem a vicces kategóriába, a másodiktól pedig a bölcsesség faktorom szökött az egekbe. Mondjuk őt sem kellett félteni, úgyhogy Tania rettenetesen jót szórakozott rajtunk.