csali

Amíg megírom a csütörtöki bejegyzést, nézzétek meg az egyik legnépszerűbb indonéz sláger videóját. A számot eredetileg egy reklámhoz írták, de olyan sikeres lett, hogy egy egész klippet forgattak hozzá. A linkhez katt ide!

Lenni vagy nem lenni...

Tegnap elég sűrű napom volt: egyik megbeszélésről a másikra jártam, egyik projectből a másikba csöppentem. Megjegyzem, jobban szeretem ha sok a dolgom, mint amikor csak lógatom a lábamat, mert ilyenkor rengeteg érdekesség kerül felszínre, és ezek a történetek sokkal érdekesebbek annál, mint hogy mikor értem be, vagy mit ettem ebédre...
Lehet, hogy említettem már, korábban, hogy itt csak a nagyon gazdag emberekenk van számlás telefonjuk. Tegnap az is kiderült, hogy miért: az indonéz lakosságnak ugyanis mindössze töredéke rendelkezik bármiféle személyigazolvánnyal, vagy útlevéllel, így pedig ugye képtelenség velük szerződést kötni. Ez az az ország, ahol a „két éves hűségnyilatkozattal“ kifejezésnek egyszerűen nincs értelme. Jakartának hivatalosan 10 millió lakosa van, ténylegesen azonban 25 millióan élnek itt. (+1fő. Én.) 15 millió ember egyszerűen nem létezik papíron, a hivatalos 10 millió pedig könnyen lehet hogy csak 8, mert vannak olyan emberek is, akiknek egyszerre több személyije is van…akár több különböző névre kiállítva. Desi mesélte, hogy amikor elköltözött a barátjától olyan macerás lett volna megváltoztatni a személyiét, hogy egyszerűen igényelt egy másikat, és ha már amúgy is arra járt, gondolta a nevét is megváltoztatja, mert nem tetszett neki a csengése. Új élet, új lakás, új név. Most tehát két személyije van. Itt bármikor megváltoztathatod a nevedet, sőt vannak emberek akiknek csak keresztneve van, míg másoknak csak vezetéknevük…itt nagyon rugalmasan állnak ehhez a kérdéshez. Azt mondják az a lényeg, hogy milyen ember vagy, nem pedig az, hogy hogy hívnak. Hmm…van benne valami.
A papírnélküliségnek persze vannak következményei…vagy előzményei. Itt elég sok olyan kérdés van, amire a tyúk vagy a tojás elméletét használják: nyilvánvalóan összefüggenek, de fene sem emlékszik már rá, hogy melyik volt előbb. Na szóval, mivel az állam nem tudja melyik állampolgára hol lakik és mit dolgozik, így az adót is elég macerás lenne behajtani rajtuk. A legjobb tehát, ha nem is fáradnak ezzel (emlékezzetek arra, amit a stresszkerülésről írtam): itt az emberek önkéntes alapon fizetnek adót, aminek mértéke a jövedelmük kb 10 százalékára tehető.
A kormány az adófizetők számát nem olyan rég azzal próbálta serkenteni, hogy bevezettek egy új adónemet: minden egyes alkalommal, amikor elhagyod az országot, 100 dollárt vagy köteles fizetni, kivéve, ha feliratkozol az adófizetők listájára. A kampány első hulláma nem volt túl sikeres, az emberek ugyanis félni kezdtek attól, hogy ha feliratkoznak a listára, akkor nyomozni kezdenek majd utánuk, hogy miből van keresetük. Akkor már inkább kifizetik azt a nyomorult száz dolcsit, de senki ne ugasson bele, hogy kitől mennyi kenőpénzt tettek zsebre. A kormány tehát egy második kampányt indított, ahol megígérték az embereknek, hogy ha feliratkoznak az adózók listájára, nem csak hogy elengedik a 100 dolláros kilépési díjat, de kisdobos becsület szavukat is adják, hogy nem fogják firtatni, hogy milyen tevékenységgel halmozták fel az adóalapjukat. (emlékezzetek arra, amit a konfliktuskerüléstől mondtam) Na, az végre hatott, és a kampány elképesztően sikeres volt: most kb a lakosság 15 százaléka fizet adót.
Mielőtt elkezdenétek örülni el kell mondjam azt is, hogy a tyúk és tojás története a halva született kiscsibével folytatódik: az a szociális háló, amit otthon megszoktunk itt egyszerűen nem létezik: nincsnenek államilag finanszírozott iskolák, nincs táppénz, nincsenek állami kórházak, nincs ingyenes háziorvosi ellátás, gyógyszertámogatás, nincs munkanélküli segély….egyszerűen nincs SEMMI. De hiszen miből is lenne, ha nincs adó, amiből mindezeket finanszírozni lehetne? És mégis…nem nagyon jártam még olyan országban, ahol az emberek ennyit mosolyognának.

Hókuszpók esete a törpördögökkel

Ma voltam először ideges, mióta itt vagyok. Úgy értem, eddig is bosszankodtam néha, hogy ejnye milyen lassú a net, meg jajj, már megint megették a hangyák a kenyeremet…de tegnap igazán felhúztam magam. Az élet ugyanis itt sem csak játék és mese…ha Ázsiában dolgozol, az itteni szabályok szerint kell játszanod.
A helyzet a következő: adott egy project, aminek a vizuális világán dolgozunk éppen, és sikerült megtalálni AZ illusztrátort, aki nagyon sokat adhatna a dologhoz, és igazán különleges látványvilágot alkothatna. Ő Toni. Aztán adott egy másik srác, aki gyorsan dolgozik, de a portfólióját még csak nem is láttuk, csak a többiek már dolgoztak vele más projecteken, de a tényleg, de tényleg nagyon gyors. Ő Joni. (Csak könnyebb legyen összekeverni őket.) A feladat mindkettőjüknek ugyanaz volt: egy város utcarészletét megrajzolni. Toni tök jól elkapta a hangulatot, de persze még javításra szorul a dolog. Joni csak egy ceruzavázlatot küldött, de az elég részletese volt. Namármost, mindenki bele van zúgva a vázlatába, mert milyen jól elkapta a város szögét, míg Toninak ez nem sikerül olyan jól. Itt demokrácia van, ami azt jelenti hogy mindenki megírja, hogy melyik tetszik neki jobban, és a végén, amire több szavazat jött, az lesz a nyerő. Nem számít, hogy az art director mit akar, nem számít, hogy mi a kreatív igazgató véleménye. Nincsenek érvek és ellenérvek, csak szavazatok vannak. Na jó, mindenki érvel is, de nem az számít, hanem de a voksa. Én persze infarktust kaptam, hogy leszavazták a nyilvánvalóan erre a munkára teremtett illusztrátort. Tania bár egyerért velem, mossa kezeit, ő nem tehet semmit: ha a csapat így gondolja, akkor ő nem mondhatja az ellenkezőjét, mert nem bánthatja meg őket. Thomas, bár szintén egyetért velünk, mossa kezeit, mert ezt a kreatívoknak kell lerendezniük egymás között. Miután egymás kezét is megmosták úgy tűnt nincs mit tenni.
Azt a furcsaságot azért had meséljem még el, hogy mindkét srác pénzért rajzolja a vázlatokat, tehát nem tenderként van beállítva a dolog. Rajzolsz valamit, mi azt kifizetjük, és ha ügyes voltál, akkor majd rendelünk még tőled. Persze a büdzsé véges, szóval most épp arra sincs pénz, hog Jonival elkészíttessük a vázlata színes verzióját.
A lényeg, hogy itt az emberek előbb adják fel az elveiket és elképzeléseiket, minthogy konfliktusba keveredjenek bárkivel. A kihívás tehát a következő: észérvekkel megvédeni valamit úgy, hogy ne sértsd meg mások érzéseit, beláttatni velük, hogy tévedtek, de úgy, hogy ezzel semmiképpen se hozd őket kényelmetlen helyzetbe. Sok-sok dícséret, és a végén egy kis kanyar. Ez már inkább pszichológia mint
A nap végére annyit sikerült elérni, hogy holnap egy meeting keretében összeül mindenki, hogy szóban vitassuk meg a dolgot. Egy biztos: a Zsolti minden türelmére és hidegvérére szükségem lesz.

Itt éppen úgy teszek, mintha minden rendben lenne.

Egy újabb csendes hétfő

A mai nap elég lazára sikerült, így végre volt időm kicsit az otthoniakkal csevegni. A facebook, skype és msn korában nem igazán van az embernek olyan érzése, hogy egy másik kontinensen több tízezer kilométerre van otthonról. Egyedül a telefon az, ami nem nagyon akar működni. Vicces, hogy mikor legutóbb a Kriszta felhívott jobbra-balra topogva próbáltam olyan helyet találni a lakásban, ahol legalább valamit értek, abból amit mond. Ennél még mókásabb volt az az eset, amikor a Vili hajnal kettőkor hívott és ugyanezt a törzsi táncot a koromsötét lakásban mutattam be, miközben minden lehetséges tárgyba belerúgtam.
És egyébként is: semmi, se semmi nem utal arra, hogy egy másik kontinensen lennék. Tudjátok Jakarta nem éppen olyan, mint amire számítottam. Modern felhőkarcolók amerre csak a szem ellát, Starbucks, McDonalds, Pizza Hut, elképesztő mennyiségű és elképesztő méretű plázák tele a legdrágább luxusmárkákkal. Tudtátok, hogy itt több Louis Vuitton táskát adnak el, mint Párizsban? Én speciel itt szembesültem a ténnyel, hogy a szóban forgó márka nem csak táskákat gyárt.
Az amerikai popkultúra bedarálta Jakartát. Thomassal pont erről beszélgettünk erről a múltkor a kocsiban. Szerinte ezért a jelenségért egyértelműen a hollandok a felelősek. Nem voltak ugyanis valami felelősségteljes gyarmatosítók, nem vették figyelembe a helyi értékeket és kultúrát, így az emberekben olyan szintű gyűlölet gyűlt össze, hogy amikor végre visszakapták a szabadságukat, mindent elpusztítottak, ami a gyarmati múltra emlkékeztette őket. Beleértve a saját kultúrájukat is. Nem úgy a volt brit gyarmatok lakosai, akik azóta is azokat az infrastuktúrális és egyéb vívmányokat használják, amit még az angolok építettek nekik, és a visszakapott szabadsággal együtt a nemzeti büszkeségük is megerősödött. Valamelyik nap a Lead India kampány esettanulmányát mutattam Tania-nak, aki azt mondta, hogy ez itt soha nem történhetne meg, mert az indonézekből hiányzik a nemzeti büszkeség.
Az indonézeknek bizony komoly nemzeti identitás problémájuk van, és ezt csak tetézi, hogy a környező országok gátlástalanul lopkodják egymás kultúráját, csak hogy a turisztikai kampányaikban minél érdekesebbnek mutathassák magukat. Jó példa erre Malajzia, aki évek óta folytatja ezt capcara statégiát, amit az Indonézek békés emberekként tűrtek is némán, tavaly azonban a malájoknak sikerült végképp túllőniük a célon: a legújabb kampányukban egy balinéz táncos volt a fő motívum, ami tagadhatatlanul nem része a maláj kultúrának. (aki esetleg nem tudta volna Bali nem egy ország, hanem Indonézia egy szigete) Ez végre felkorbácsolta az indulatokat, és a talán még soha nem használt bicska végre kinyílt az indonézek zsebében: néhány órán belül a Facebookon megalakult az I hate Malaysia klub, amihez tömegesen kezdtek csatlakozni az emberek. Mára szinte minden indoznéz Facebookozó tagja a csoportnak, és a batik nap is ennek a mozgalomnak köszönhetően került be az indonéz hagyományok közé.

Pulau Machan - naggyon hosszú

A hétvégét egy Jakarta kikötőjétől mindössze egy órányira található szigeten töltöttem. A hely neve Puala Machan, ami magyarul Tigris szigetet jelent, de mélységes csalódásomra tigrisekkel csak felfújható strandcucc formájában találkoztam. Egy mindössze egy hektáros magánszigetről van szó, amiről csak nagyon kevesen tudnak. Bár van weboldala, inkább csak szájról szájra terjed, és a jakartaiak titkos paradicsomaként tartják számon. A hely koncepciója a következő: max 10-15 embert látnak vendégül egyszerre, és amennyire csak lehet próbálják együtt tartani a társaságot. A bungalók ugyan szét vannak szórva a szigeten, így mindenki élvezheti a csendet és a magányt, de egy asztalanál eszünk, együtt töltjük az esét a sziget közepén kialakított társalgóban (oldschool ventillátor berregése, végtelenül kényelmes kanapék, hangulatos fények és iPodról vezényelt chill out melódiák)… szóval van rá bőven alaklom, hogy megismerd a másikat. Ha olvastatok valaha Agatha Christie könyveket, akkor onnan ismerős lehet ez a szisztéma.
A kikötőbe érve megismertem Cyntiát, aki a sziget háziasszonya, és ezzel a világ legjobb állásának birtokosa. Huszonvalahány éves, kis kínai beütéssel rendelkező végtelenül kedves lány, akiről csak úgy sugárzik a kedvesség.
Szinten itt talakoztam Kohan-nal, aki először elég szimpatikus figurának tűnt: Származását tekintve holland, és még a régi szép időkből ismeri a szigetet, amikor csak 4-5 ember jött csak egyszerre…szinte második otthona ez a hely. Hamar kiderült azonban, hogy semmi közös nincs bennünk: nem hallgatok komolyzenét (Kohan meg van őrülve az operáért, még dúdolt is nekem egy keveset a kedvenc áriájából), egy olajtársaságnál dolgozik és mindene a számok, és egyébként is olyan mesterkélt a modora, hogy fél óra után már kifejezetten fárasztott az alak. Egy közeli padon ültem, így alaposan meg tudtam figyelni alkalmi utitársaimat, amint beszálltak a hajóba. Természetesen először Kohan szállt be, majd megérkezett két ausztrál hústorony, akik mint később megtudtam a nemzetközi reptéren tartanak tréningeket biztonságtechnikai témában. Ez némileg magyarázta a méretüket is. Jött még 3 harmincas ausztrál srác is, akik szintén munkatársak voltak és Kohanhoz hasonlóan visszatérő vendégek a szigeten, aztán egy japán párocska, egy indonéz pasi a fehér feleségével és a hóna alatt egy idegesítően izgága ölebbel, majd legutoljára egy ausztrál család lépett a fedélzetre: egy 6o év körüli házaspár Melburne-ből és a lányuk, aki itt dolgozik Jakartában. Velem együtt tehát összesen 14-en vágtunk neki a hétvégének.
A hajóút egészen kellemes volt. Én a hajó hátsó felében foglaltam helyet, és bár nagyon próbálkoztam, de nem tudtam nem Kohan mellé ülni. A motor azonban szerencsére elég hangosan zúgott ahhoz, hogy a további beszélgetést lehetetlenné tegye, és csak tompán hallottam, hogy egész úton énekelt.
1o óra körül érkeztünk meg a helyre, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Pálmafák, fehér homok, bambuszból épült kunyhók és gyönyörű faépületek, nem puccosak, de kifinomult ízléssel berendezve. A béke és nyugalom szigete. Tudom, Béla, én még fiatal vagyok ehhez, és inkább jakarta éjszakai életében kellett volna elmerülnöm, ahelyett, hogy egy isten háta mögötti szigeten felcsapok Robinsonnak, de hidd el ami késik, nem múlik.

A 4 párna, 0 takaró szisztéma itt annyival egészült ki, hogy 1 tető, 0 fal.

Ez kérem szépen a szekrényem,
és vállfán nem más lóg, mint a batik ingem

Ebédlő

A délutáni szunyókálásom helyszíne

Első nap átúsztam a szomszédos szigetre, aminek homosok strandja volt, és lényegében az egész délutánt ott töltöttem. Este vacsora a többiekkel, ahol rá kellett jönnöm, hogy rettenetes társaság vagyok. Képtelen vagyok mit kezdeni az idegenekkel: a kérdések, amiket feltettem végtelenül sablonosak voltak, és képtelen voltam egyetlen épkézláb anekdotával előállni. Ezt még gyakorolnom kell. Az éjszaka elég mozgalmas volt, tekintve hogy a kunyhónak, ahol aludtam nem volt oldala: inkább csak egy emelvény volt egy ággyal, és pálmalevelekből készített tetővel. Koromsötét volt, hallottam a tenger zúgását, a moszkítók zömmögését a háló körül, ami elválasztott tőlük, és mindenféle állatok lépteit a környéken. Nem aludtam valami jól.
Reggelinél Cyntia kérdezte, hogy nincs-e kedvem búvárkodni. Mondta, hogy még soha nem próbáltam, de végülis üsse kavics. Fél óra múlva már békatalpakkal és maszkkal felszerelve totyogtam a tenger felé. Eszméltetlenül hülyén éreztem magam, főleg mikor megláttam, hogy Cyntia csak a mólónál veszi fel a talpakat, és minden erejét összeszedve próbálja visszatartani a nevetést. Én meg csak totyogtam és totyogtam. Az oktatás mindössze 1o percig tartott, és meglepően ügyesnek bizonyultam. Fél óra tesztlubickolás után, hajóba szálltunk, és átmentünk a közeli Mata Hari szigetre (a sziget nem a világhírű kémnőről kapta a nevét, hanem onnan, hogy a Mata Hari indonézül a napkorongot jelenti. Igazából a táncosnő is innen kölcsönözte a nevét), hogy megnézzük az ottani korallzátonyokat: Kék tengeri csillagok, elképesztően színes halak és minden, ami csak kell. Gyönyörű volt, de a 1o. perc után végtelenül untam. Cyntia nem győzött rámszólni, hogy túl gyorsan haladok. Just relax, and enjoy it – hajtogatta. Hát ez van. A búvárkodás nem az én műfajom.

végre péntek:)

Had mutassam be nektek Lulut. Ő Brian titkárnője és személyi asszisztense, mellékállásban pedig az én őrangyalom. 30as évei végén járhat, néha meglepően csinos, bár ez teljesen kiszámíthatlan, mindenesetre végtelenül kedves. Minden reggel megáll az asztalomnál egy negyed órára csevegni, és tegnap véletlenül elszóltam magam, hogy az internetem bosszantóan lassú. Azt hiszem ez elég finom megfogalmazása annak a rémálomnak, amit az úgynevezett szörfölés közben nap mint nap átélek. Szörfölés jah. Slow motionben. Nos, Lulu azonnal rávetette magát a témára, és ma reggel már meg is jelent az aszatlomnál az IT, hogy a végére járjon a dolognak. Innentől kezdve egész nap nem láttam a gépemet, és Leo bácsi tanításait követve papírral és ceruzával dolgoztam. Megjegyzem sokkal hatékonyabb így a dolog, és a végére egészen odáig ragadtattam magam, hogy nekiálltam stoyboardot rajzolni.
Végre az IT visszahozta a gépem, amin azóta hasít a net. Egészen addig, amíg meg nem szakad, onnantól pedig se kép se hang. Ez pedig kb óránként következik be. szóval most is rossz, csak másképp. egyelőre megpróbálok együtt élni a dologgal, még egy nap net nélkül azért embert próbáló lenne. Meg a ceruzáim is elkoptak.
A 4 órai meetingemnek sikerült 5kor elkezdődnie, így ennek köszönhetően fél 8kor még mindig az irodában voltam. Már épp indultam volna, mikor Thomas megkérdezte, hogy van-e a már programom estére. Mondtam, hogy nincs, de holnap korán kell kelnem, mert fél 7re jön értem a sofőr, hogy kivigyen a kikötőbe, és még a moszkítók ellen is be kell szereznem valami hatékony fegyvert. Semmi pánik öregem, mondta, most szépen eljössz velünk inni egy-két sört, majd előtte megvesszük, ami kell. Összeszedett még 5-6 embert az irodából (úgy néz ki itt kultúrája van a péntek esti közös ivászatnak), és elindultunk a Potato Head-ba, ami az egyik legfelkapottabb hely az egész városban. Mivel a a lányok voltak olyan kedvesek, és írtak nekem egy ülésrendet így pontosan fel tudom sorolni kik voltak jelen: Ernest, Kanya, Agnes, Christy, Novie, Icca, Karen és a férje Jomar és persze Thomas.

Thomas, Ernest, Christy és Novie

Thomasból az első sör után előbújt a kisördög: az elkövetkező néhány órában lényegében mindenkit kifigurázott a cégnél a portástól egészen az ügyvezetőig. Hihetetlen humora van. Végtelenül szarkasztikus, pont olyan mint dr house csak ő el is játsza az illetőt, akiről beszél, és így sokkal szórakoztatóbb. Az egyik beosztottja ült mellettem, aki hüledezve hallgatta a főnöke poénjait, és egyik ámulatból a másikba esett, hogy hogy lehet ennyire gonosz. Ó, mondtam neki, akkor feltétlenül meg kell ismerned az öcsémet, ő bármelyik mondatával túltesz Thomas-on☺
Éjfél körül aztán eszembe jutott, hogy nekem reggel baromi korán kell kellnem, szóval taxiba vágódtam, és a blue bird szárnyain szélsebesen repültem hazafele.

csütörtöki szösszenet

A mai nap a szokott menetrend szerint alakult: kómás ébredés, sokkolóan hideg reggeli zuhany, bizonytalan mozdulatokkal elkészített nutellás kenyér, KV és a pohár narancslé. Kézzel lábbal taxi rendelés, kézzel lábbal jópofizás a portással, küzdelem a lelkiismeretfurdalásommal, amiért el fogok késni, 10 perces autóút, miközben lecsekkolom, hogy most épp kik és miért tüntetnek a szökőkútnál, ismerős arcok szkennelési a liftben, becsapódás, majd a felszabadító megkönnyebbülés, hogy bizony ma is én vagyok az első.
Ha már a lifteket említettem, had meséljem el a toronyházak egy kellemetlen mellékhatását. Az irodaházunk nem valami magas, csak 26. emeletes, de ennek mi a hál‘ Istennek pont a tetején vagyunk. 8 lift gondoskodik arról, hogy mindenki a lehető leggyorsabban juthasson el a maga emeletére, mégpedig úgy, hogy ebből négy csak a 16. emeletig közlekedik, a másik négy pedig csak a 16. emeleten áll meg először. Azt is tudni kell, hogy ezek a liftek sokkal, de sokkal gyorsabbak, mint az otthon megszokott jószágok. Ennek következményeként, minden egyes liftezés után legalább fél óráig szédülök. Eltartott vagy két hétig mire rájöttem, hogy a lift az oka, de mára már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott: a liftek bizony az ördög alkotásai.

Délben elmentünk Tania-val ebédelni egy közel plázába (hova máshova). A hely Tania egyik barátjáé, aki amúgy a skandináv belsőépítészet megszállottja, és vagy 3 ennek megfelelően berendezett éttermet üzemeltet a városban. Annak az étteremnek, ahova most mentünk, a bejáratánál volt egy könyvesbolt is. Indonéziában nem nagyon olvasnak az emberek, így nagy fába vágja a fejszéjét az, aki itt könyvesboltot akar nyitni. Vagy legalábbis kell nyitnia mellette egy éttermet is, hogy valamiből meg tudjon élni. Hát ezt tette a mi barátunk is, aki amúgy a belsőépítészeten kívül nem sokmindenre ügyelt, a kaja ugyanis pocsék volt. A színek harmóniájára itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek mint az ízekére. Amúgy kellemes hely volt szó se róla, csak azért egy étteremből nem túl felemelő dolog éhesen távozni.