Keserves kedd, szorgos szerda

Elég pörgős hetünk van, mivel pénteken egy halom dolgot kell prezentálnunk az ügyfélnek, és elég nagy a nyomás. A szétdobálós szisztéma egészen jól működik, leszámítva, hogy nem minden team teljesít egyformán, és mivel rengeteg a junior nem mennek túl gördülékenyen a dolgok. Tök izgatottan ülök le minden egyes kis meetingre, hogy meghallgassam az ötleteket, hegyezem a fülemet nagyon....de azért azt a kínos pillanatot senkinek nem kívánom, amikor semmi használhatót nem hallasz. Ilyenkor a következő a taktika: szépen megdícsérem őket, hogy ügyesek voltak, elmondom, hogyan lehetne még jobb, adok nekik egy ötletet, ami iránymutató lehet, és megegyezünk, hogy a nap végén újra találkozunk. Nem biztos, hogy jó így, de fogalmam sincs, hogyan kellene vezetni egy 7 fős teamet, amelynek nagy része épp csak most kezdte a szakmát, és még nagyobb része teljesen motiválatlan... Tania sem tud túl sokat segíteni, mivel ő sem boldogult soha ezekkel az emberekkel...hiába ázsiaiakat nem lehet európai módon motiválni. Briannak persze megvannak a maga elképzelései a kampány sikeréről, így az erőforrások és elvárások keresztüzébe kerültem. A kedd olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vettem. Valamikor 11 körül értem haza...(megjegyzem 9nél előbb egyik nap sem hagytam még el az irodát)
A szerda még melósabb volt, próbáltuk összerakni a mozaik darabkákat egy nagy képpé, ami szép is színes is, és nem túl absztrakt. Az internalon Brian nagyon elégedett volt, ami számomra azt jelentette, hogy elhárult a veszély, hogy feltegyenek a legközelebbi hazafelé tartó gépre...de persze még nem minden tökéletes. 5 körül végre jutott időnk arra, hogy ebédeljünk. Úgy döntöttünk, hogy Tania kedvenc éttermébe megyünk megünnepelni, amit újabban én is nagyon megszerettem. Social House a neve, és az egyik legfelkapottabb hely a városban. A kaja nem olyan jó, de a hely hangulata kárpótol mindenért.

A név kötelez

Ha innen nézem elég olasz a hely,
meg talán van egy kis skandináv beütése is, nem?

A bárpultot úgy alakították ki, hogy még a japán vendégek is felérhessék úgy, hogy ne szédüljenek a magasban

Vietnámi hetek. Meg kell szoknom, hogy ha tésztát rendelek,
akkor az bizony levesben úszik.

Ebéd után vissza az irodába, megbeszélés az account seregekkel (rengetegen vannak, de tényleg), küzdelem a rajzok beszkennléséért (az A3-as méret emberfeletti kihívás elé állította az ügynökség produkciós részlegét), aztán irány haza. Végre rájöttem, hogy miért nem tudok aludni: rossz irányban van az ágyam. Ha keresztbe fekszem rajta, azonnal elálmosodom. az egyetlen probléma, hogy még hosszában is lelóg a lábam...

Viharos hétfő

A hétfő a válságkezelés jegyében telt, és merem azt remélni, hogy holnapra az eredménye is látszik majd mindannak, amit ma kitaláltunk. Reggel Brian, Tania és én (mókás, hogy én mindig minden meetingen ott vagyok, még akkor is ha csak a kulcsemberek találkoznak) tartottunk egy rövid stratégiai megbeszélést, hogy mit is kellene tenni ebben a kacifántos helyzetben, és végül elfogadták azt a javaslatomat, amit már egy ideje mondogatok: szét kell dobni a munkát. 8 ember dolgozik ezen a projecten, így óriási pazarlás, hogy 8 ember egy szobában ugyanazon az egy dolgon gondolkodik, amikor tele vagyunk részfeladatokkal, amikre eddig nem jutott időnk. Itt az ideje tehát darabolni: teaser, image, web, logo. Miután közösen lefektettük az alapokat, és úgy tűnt mindhárman egyetértünk (ezzel kapcsolatban kicsit szkeptikus vagyok, mivel a nagy egyetértések itt mindig csak egy pillanatig tartanak: meeting után mindenki megy panaszkodni, konspirálni...elmondani mindazt, amit ott, akkor nem mert, mert nem akart konfrontálódni. Grrrr.)
A nap további része azzal telt, hogy egyenként leültünk minden kis teammel, és átbeszéltük velük, hogy pontosan mi is a feladatuk, milyen irányelvek mentén kell haladniuk. Úgy néz ki, hogy senkinek sem sérültek az érzelmei, szóval egész jól fogadták ezt a szeparálós szisztémát. Miután minden feladatot kiosztottunk, leültünk a népes account teammel, hogy végre tisztázzuk: mit is várnak pontosan a következő prezentációra, illetve az igényeik közül, mi az ami a józan ész határain belül teljesíthető. Thomas abszolút partner volt a helyzet megoldásában, ami nem volt meglepő, hiszen amúgy is ő az, akihez minden problémás esetben fordulok. Ha Thomastól kérek valamit, azt 1o percen belül megkapom, ha Satriotól kérem ugyanez, az sem biztos, hogy még a héten. A 15 év, amit Thomas Szingapúrban töltött hihetetlenül gyakorlatias gondolkodással vértezte fel. Vicces volt, ahogy Brian nem listát készített, hanem egy A3-as lapra felrajzolt minden elemet, így a meeting végére egy egész csinos moodboardot állított össze.
Hát ennyi. Olvasni talán nem valami izgalmas, de hihetetlenül elememben voltam egész nap. Este úsztam (egyre nehezebb rávennem magam amúgy az esit lubickolásra), és tévéztem egészen addig, amíg meg nem érkezett…a VIHAR. Csupa nagybetűvel. Olyan égszakadás-földindulás volt, amit még soha nem láttam: folyamatosan dörgött és villámlott, a szél tépte a fákat és ömlött az eső. Eszembe jutott, hogy Kriszta biztos azt mondaná, hogy húzzam ki a tévét, és mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy a fejemben lévő hangokkal vitatkozzal, hát pikk-pakk áramtalanítottam az egész lakást. A követekező egy órában a padlón ücsörögve bámultam a vihart, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon van-e villámhárító a ház tetején…

Hétvége a városban, avagy egy kis lustaság senkinek sem árt

Hallgatva a bölcsek tanácsára, akik szerint a jóból is megárt a sok, a hétvégét a városban töltöttem, és lustálkodtam. Szombaton lényegében ki sem keltem az ágyból egészen addig, amíg már olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy már nem tudtam tovább aludni a zajtól. Gyors ebéd a Grand Indoban, majd egy jó kétórás KV szeánsz a Starbucksban. Tudom, tudom…egyszer már megbeszéltük, hogy drága, de hétvége volt, szóval megérdemlem, okés? Egészen olyan voltam, mint a filmekben: laptoppal az ölemben, hatalmas bögrével a kezemben és a képem pedig csupa tejhab.

Este MTV VMA show, csak hogy tudjam, hogy mi újság mostanság a szórakoztatóiparban, majd még 2-3 film az HBO-n, és kidőletem.
Vasárnap éreztem, hogy nem mehet ez így tovább: nem tölthetem az egész hétvégét a lakásban, a bölcsenek biztos erre is lenne egy mondásuk. Elhatároztam hát, hogy ellátogatok Jakarta egyetlen olyan negyedébe, ahol még maradt valami a gyarmati időkből: irány a Café Batavia! Az út tovább persze tovább tartott, mint számítottam, és többe is került mint amit még jó érzéssel a taxis markába nyomtam volna, de aztán átszámoltab dollárra, majd dollárról forintra, és végül még borravalót is adtam (itt ez nem nagyon szokás, a kenőpénznek azonban annál nagyobb kultúrája van). A Fatahila tér zsúfolásig volt tömve emberekkel, árusokkal és különféle mutatványosokkal. A legviccesebb, hogy lehetett retro bringákat bérelni és körbe-körbe karikázni a téren. Itt ugyanis senki nem bringázik a hőség és a légszennyezettség miatt, így ezek a kétkerekű jószágok megmaradtak hétvégi látványosságnak.

kéktkerekű gépállatok

Itt repül a kismadááár...

A srácok rúgják a bőrt a téren...
a foci mindenhol foci, csak a grund más.

A legfurább dolog, amit valaha láttam

Néhány perc elég volt ahhoz, hogy besokalljak a melegtől és a zajtól, szóval betértem a híres Café Bataviába, ami eredeti formájában maradt meg a gyarmati időkből. És tényleg…amint átlépted a kávézó küszöbét, és becsukódott mögötted az üvegajtó, mintha 2oo évet mentél volna vissza az időben. A helynek nem voltak ablakai, csak az ódon kristálycsillárok fénye világítottam meg a hatalmas termet. A falakon fekete-fehét fényképek lógtak a kávézó leghíresebb vendégeiről, és a hangszóróból világháború előtti zene szólt. Próbáltam beazonosítani a hely stílusát, de nem nagyon ment. Soha nem jártam hollandiában, így nehezen tudtam ideképzelni a holland gyarmatosítókat. És egyébként is: valahogy nem fér bele a hollandiáról alkotott képembe a gyarmatosítás. Nem passzol és kész. Egy kávé mellett belemerültem a könyvembe, és másfél-két óra múlva múlva is csak azért indultam tovább, mert nem akaratam, hogy rámsötétedjen.

Café Batavia



Muszi, ez itt a te helyed.

A téren leszólított egy iskolás csoport, akik Indonéziáról készítenek kutatást, és kitöltettek velem egy mókás kérdőívet (honnan jöttem, mi a kedvenc indonéz ételem, mit gondolok az országról…ilyesmik) Egészen fel voltak villanyozva, hogy milyen készségesen válaszolgatok, és a végén még egy közös csoportképet is készítettek velem. Este újabb mozimaraton, majd éjfél körül úgy döntöttem ideje aludni…hosszú órákon át feküdtem a sötétben, de az álommanó eltévedhetett valahol, mert csak sokkal később tudtam elaludni. Hát így.

Mozgalmas péntek

Elég hosszúra sikerült ez a péntek. Hosszúra, és nem túl vidámra. Nem untatnék senkit a részletekkel, elég annyi, hogy mindenki félreértett mindenkit, és persze mindez az utolsó utáni pillanatban derült ki, szóval most nyakig ülünk a kakiban (remélem ez nem számít csúnya szónak, bár úgy tudom egyes preziken ezt már betiltották). Hétvégézés szerencsére nem lesz a dologból, de nehéz hétnek nézünk elébe.

Apropó, ma megint földrengés volt. De csak kicsi. (képzelhetitek, hogy milyen kicsi lehetett, ha még a hírekben sem volt benne). Épp a földszinti kávézóban tartottunk megbeszélést, amikor hirtelen mindenki felpattant, és a kijárat felé indult. Mivel én megint nem éreztem semmit, bután néztem rájuk, hogy most meg mi van. Földrengés, mondták mosolyogva. A lényeg, hogy ki kellett menni az utcára, keresni egy olyan helyet, ahol semmi nem eshet rád, és várni a jelzést, hogy visszamehetsz az épületbe. A derék indonézeknek azonban eszük ágában sem volt visszamenni: mindenki szépen elindult hazafelé, és élvezték hogy korábban kezdődik a hétvége. Senki nem pánikolt, mindenki mosolyogva találgatta, hogy hol lehetett a földrengés epicentruma, vajon lesz-e a szökőár és mekkora, majd szépen felpattantak a motorjukra (meglepődnétek hányan képesek rázsúfolódni egy-egy ilyen lélekvesztőre) és szépen hazarobogtak. Inkább tűnt spontán utcai fesztiválnak a dolog, mint valódi katasztrófahelyzetnek: azonnal megjelentek az üdítőárusok, mások pedig rágcsálnivalókat kínáltak körbe. Hogy én se parázzak (nem is éreztem, hogy mozog a föld, akkor meg hogyan parázhatnék???), elmondták, hogy a Richter skála szerinti érték az égvilágon semmit sem jelent: nem az számít ugyanis, hogy hányas erősségű volt a rengés, hanem hogy mennyire volt közel a földfelszínhez. És mostanában elég mélyen van, szóval tessék megnyugodni.

Srácok suli után

A mágus

Ma találkoztam egy mágussal. Nem éppen úgy történt, ahogy az eddig a fantáziámban élt volna, de lássuk be a valóság néha egészen földhözragadtabb, mint a képzeletünk. Az én mágusomnak nem volt köpenye, se mókás cilindere, de még csak varázspálcája sem. Az én mágusom mindössze 15o cm volt, ami a 14 évéhez képest nem kis teljesítmény, Adidas pólót viselt és farmert, és amikor kézfogáskor a kezemet a homlokához emelete, az is kiderült, hogy mohamedán. Ő Rilo, Tania unokaöccse, akit, azért látogattunk meg, hogy kifagassuk az életéről. Rilo, azon szerencsések közé tartozik, akik dél jakartában, ennek a 25 milliós metropolisznak kertvárosi részében élhet. A ház, egy kicsit kissebb mint az áltagos középosztálybeli indonéz otthonok: Rilo 6oo négyzetméteren szorong nagynénjével. A ház, amúgy maga a giccs paradicsoma: mindenfelé porcelán szobrocskák, porcelán tényérok, mindegyik alatt méretre szabott színes terítő, az ablakokon nehéz bársonyfüggönyök, a plafonról pedig ódon kristálycsillár függ lefelé. A néni majdnem egy évtizedet élt Angliában, és amikor hazajött a ház komplett berendezését a szigetországból hozatta. A kedvenc darabom egy hatalmas ingaóra volt, lenyűgöző óraszerkezettel, de persze erről nem készítettem fotót.
De vissza a lényeghez: szóval Rilo mágus. Már évek óta tanulja a trükköket, jár máguskonferenciákra és tagja minden Facebookon megtalálható máguscsoportnak. A bemutatkozás után rögtön a kártyatrükkök következtek, amik tényleg zavarbaejtőek voltak (többek között azért, mert elfelejtettem melyik lapot választottam, így a végén nem nagyon csattant a poén).

A fura fehérember, Rilo és a büszke nagynéni

Nappali és étkező, az a pink folt a konyhában
pedig nem más mint a szolgálólány

Nappali

Megkértük, hogy vigyen el minket mindenhova, ahova a barátaival járni szokott. Nem volt túl meglepő, hogy a közeli plázában kötöttünk ki. Ezek a kölykök lényegében otthon, a suliban és a plázában élik az életüket. Szóval bejártuk a pláza minden elképzelhető zugát, ahova csak egy 14 éves srác betérhet, Rilo pedig csak mesélt, mesélt és mesélt…én pedig néhány órán belül besokalltam a rengeteg infótól. Tania sofőrje vitt haza, aki azonban csak helyettesített, mert az igazi sofőr beteg volt. Ez a kedves dublőr valójában a kertész volt, aki mint a délutáni kocsikázás során kiderült (azt az utat, ami gyalog 15 perc lett volna, sikerült 1,5 óra alatt megtennie) nem igazán ismeri a várost. Amikor beszálltam az is kiderült, hogy angolul sem beszél, szóval rém kalandos útnak néztem elébe, de azt leszámatva, hogy száguldott, mint egy őrül, és olyan sikátorokon vitt keresztül, ahol én még nappal is félnék, simán hazavitt.