Megjött a munszun

Nem túl gyakran, de eddig is esett néha, de tényleg csak néha. Mindenki csodálkozott is, hogy ahhoz képest, hogy esős évszak van, valahogy nem akar esni. Na de hétfő óta…minden nap szakad. Mostanra már teljesen biztos vagyok benne, hogy az a kifejezés, hogy úgy esik, mintha dézsából öntetnék, valahonnan ázsiából származhat. Otthon nem lenne értelme ilyet kitalálni. De hogy megértsétek, leírom részletesen: Először lassan elsötétül az ég. Ez a legszebb része az egésznek, mert bár a belvárosban vaksötét lesz, a város szélén világít a nap, és olyan mintha egy aranyló gyűrű venné körül a várost. Aztán egy hatalmas dörrenés…és elkezd szakadni. Az emberek az irodában mind az ablakhoz szaladnak és nézik az esőt, egészen addig, amíg már olyan erősen nem esik, hogy már nem látjuk a szomszédos irodaházat sem. Persze mindeközben percenként dörög és villámlik, dörög és villámlik. Én ma csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit fogok csinálni, ha szombat reggel is ilyen idő lesz és törlik a járatomat Yoggyakartába. (vagy ha nem törlik, és ilyen időben száll fel, az amúgy sem túl jóhírű fapados gépem) Az nem érintene valami kellemesen. Már teljesen ki vagyok éhezve a kalandra, ami Yoggyakartában vár rám: pezsgő kultúrális élet, művészek, a világ legnagyobb hindu templomkomplexuma…szóval az eső most igazán nem jön jókor.

De ha a helyiek is megtanultak együtt élni az esővel, akkor én miért ne tudnék? Vicces dolgokat művelnek ugyanis: amint elkezd esni, a robogósok azonnal félreállnak az út szélére, és a náluk lévő nejlonzsákokkal letakarják a robogókat, ők maguk pedig behúzódnak egy közeli eresz alá. (Az elvetemültebbek inkább magukat borítják be a nejlonnal, a cipőjüket bedobják a hátizsákjukba, és mezitlán, nejlonostul robogóznak tovább. Ez így eddig nem túl érdekes, de képzeljétek el, hogy milyen lehet ez, ha mindezt ötvenes csoportokban teszik. Én órákig el tudnám nézni őket. Kb 5 perc elég ahhoz, hogy a csatornarendszer megadja magát (mint mondtam a hollandok nem hagytak maguk után értlkelhető infrastruktúrát…tényleg a világ legrosszabb gyarmatosítói voltak), és további 5 percen belül már 10-15 cm magasan áll a víz. Amint átjöttünk a városon (most egy Pacific Place nevű plázában vagyok a Starbuckban), megértettem, hogy nem csak a felvágás az oka annak, hogy az emberek nyolcvan százaléka SUV-okat vesz. Volt olyan része az útnak ahol 40 centi magasan állt a víz…egy hagyományos autó ezzel már nehezen tudna megküzdeni. És ez Jakarta egyik főútja, szóval képzelhetitek mi a helyzet a mellékutakon…amúgy 2X3 sáv halad az egyik irányba plusz egy buszsáv, és ugyanennyi vissza. De az arányok miatt mit sem érzel ebből az egészből. Emlékszem, amikor Évi Moszvkáról mesélve hasonló méreteket említett…el voltam hűlve…most meg…tök normális. Kiváncsi leszek milyen lesz hazamenni a lapos városba, ahol a legszélesebb utak is csak fele akkorák, mint itt a mellékutak. De azt hiszem az arányokon múlik minden.
De vissza az esőhöz: a trópusi eső meleg. Nem fázol, nem leszel beteg…csupán vizes leszel. A levegő sem hűl le, csak 1-2 fokot. Emlékszem, amikor először áztam el itt. Végig nevettem hazafelé…annyira más érzés volt. Na jó, most biztos tök hülyének néztek, de itt tényleg vicces elázni. Csak tudnod kell, hogy merre sétálj…itt ugyanis, nem nagyon fáradnak azzal az autósok, hogy megpróbáljanak úgy manőverezni, hogy ne takarjanak be nyakig…(Marci, te nagyon élveznél itt vezetni)…de amúgy is…itt bolondnak tartanak mindenkit, aki az utcán sétál, szóval a bolondok megérdemlik.

Hétfő - Hope

Azt sem tudom hol kezdjem…annyi minden történt egy nap alatt. Ma tudtam meg, hogy Sonny apukáját hétvégén kórházba vitték, mert infarktusa volt. Szerencsére nincs baja, de bent tartják megfigyelésre. A családot azonban komolyan figyelmeztette az orvos, hogy ha nem változtatnak sürgősen az életmódjukon, akkor szép lassan mind a kórházban fognak kikötni. Túl sokat esznek, és mindig étteremben. Hogy mi a probléma az utóbbival? Ázsibában előszeretetettel használják az úgynevezett MSG-t, ami nem más, mint egy mesterséges ízfokozó. Fogalmam sincs, hogy otthon ezt használják-e (Anyu erről biztos többet tud, ilyenekben ő a szakértő), de itt a tanultabb emberek úgy tartják, hogy az MSG nem más, mint lassú méreg…Szingapúrban a legtöbb étteremben már mindenhol kiírják, hogy az ételek nem tartalmaznak MSG-t. Szóval Sonny családja komoly életmódváltáson esett át: ezentúl csak otthoni kosztot esznek. Ha azt gondoljátok azonban, hogy az anyukája kezdett el főzni, akkor tévedtek. Felvettek egy szakácsot.

Fejlemények vannak Tania és sofőr vonalon is…azt hiszem Gabesz írta azt, hogy olyan ez, mint a csengetett Milord? és tökéletesen igaza van. Szóval itt a legújabb epizód: a múltkori hevesebb szóváltás óta a sofőr egyszerűen nem jelenkezett többet…mostanra pedig szinte már biztos, hogy végleg kereket oldott, szóval a kertész végre megkapja az előléptetést, amire vágyott, a házvezetőnő pedig felhozhatja az unokaöccsét vidékről, hogy betöltse a kertész állását. El sem tudjátok képzelni, hogy srác milyen boldog: ilyen széles vigyort, én még életemben nem láttam szerintem. Egyedüt Tania nem örül, mert most megint meg kell szoknia egy idegent maga körül (ma mesélte, hogy lényegében a szobáján kívül, mindig fel kell öltöznie rendesen a személyzet miatt, ami azért elég fura), és egyébként is rosszul érzi magát, amiért az öreg köszönés nélkül eltűnt. "Szerned a múltkori veszekedés miatt volt? – kérdezte elgondolkozva. Naná – vágtam rá őszintén – mi másért?" Hát ennyi. Azóta rettenetes lelkiismeretfurdalása van, amiért nem csak a cégnél, de otthon sem boldogul a beosztottjaival.

Tegnap volt itt egy auszrál rendező, a neve John Gwyther. Nagyon lelkes volt, amikor megkapta a scripetet és az animaticot, amit készítettünk, és azonnal iderepült találkozni velünk. Állítólag ilyen jól összerakott filmet még nem látott Indonéziából. Nos, amikor meglátott minket az asztal túloldalán, megértette a dolgot. Azt mondta úgy nézünk ki, mint egy Benetton hirdetés. A pasas amúgy az elmúlt egy évet Kínában, Indiában és Kuala Lumpurban töltötte, mert ott dübörög a filmkészítés. A teremben én voltam az egyetlen, aki értette miről beszél, amikor azt mondja, hogy a reklámipar komoly válságban van nyugaton, és minden filmért meg kell küzdeni. A portfóliója elég meggyőző volt (amit a neten láttam is elég jó volt, de az új filmkei sokkal jobbak), és úgy tűnt érti is, hogy mit szeretnénk, volt egy-két jó ötlete a befejezést illetően is, aminek külön örültem, mert azzal én még nem vagyok elégedett. Kezdem elhinni, hogy tényleg jó lesz a film☺ Múlt pénteken ugyanis eléggé le voltam törve, amiért az új-zélandi nagyágyú visszautasította a felkérésünket, mert bár tetszett neki a filmötlet, de ennyi idő alatt nem tudná úgy megcsinálni, ahogy szeretné. Azóta naponta küld SMS-eket a producernek, hogy nem lehetne-e eltolni a forgatást januárra…
Persze problémák is vannak bőven: a timing irreális, a helyi törvények miatt csak belföltön lehet forgatni…de megoldjuk. MEGOLDJUK!

Utolsó hétvége Jakartában - Bizony

Pénteken szokás szerint megint jelenésünk volt az ügyfélnél, de ezúttal már csak hárman mentünk: Monika a business director, Tania és én, mert sosem árt ha van egy sápadtarcú a brigádban. Továbbra sem tudom túltenni magam azon a kontraszton, ami az ügyfél irodaházának aulája és azon terem között feszül, ahol a megbeszéléseinket tartjuk. Az előbbi töménytelen márványtól, arany berakásoktól csillog, míg az utóbbi egy végtelenül lepukkant nyomasztó lyuk egy még a gyarmatosítás idejéből származó projectorral, aminek könyörögni kell hogy legyen már kedves barátságot kötni a laptoppal és kivetítani a képet.

Így néz ki a gado-gado, ha Tania rendeli...

és így, ha én. Hinnétek, hogy az enyém a finomabb?

Monikarol szerintem még nem meséltem: 3oas évei végén jár, 3 gyönyörű kislány édesanyja és egy túlsúlyos negyveves zseni boldog felesége (ő csak Dagopedianak hívja: Dag és Wikipedia. Ééééérted). A lényeg nem is az, hogy ki ő, hanem hogy hogy néz ki…csupa divatos holmi, minden passzol mindennel, minde nap másképp fésült frizura és hajmeresztő színű és magasságú cipők. A helyzetet talán az érzékelteti a legjobban, hogy a kislánya Haloweenkor nem vámpírnak, zombinak vagy csontvázkirálylánynak maszkírozta magát. Ó, nem. Ő Coco Chanel-nek öltözött!
Miután a folyosón gondterhelt beszélgetést folytattak arrók, hogy vajon Chanel táskát vagy gyémántgyűrűt kérjen a férjétől születésnapjára biztos voltam benne, hogy kőgazdagok. Az irodában nem ő lenne az egyetlen. Tania azonban hamar kiábrándított: „Egyáltalán nem olyan gazdag, mint amilyennek tűnik. Manando-ban nőtt, fel ennyi az egész.“ Miután a hely neve az égvilágon nem mondott semmit, Tania szinte suttogva folytatta: "Manando egy kisváros Sulawesi-től északra. Az itteni emberek minden pénzüket ruhákra, ékszerekre és olyan csecsebecsékre költik, amitől gazdagnak tűnnek. Mindenük a divat és a csillogás, és azt képzelik, hogy valahol Monacoban élnek. Az anyukám is ott született, hidd el tudom miről beszélek.“
A prezi jól ment, és bár eredetileg úgy volt, hogy nem kell visszamennünk az irodába, a terv sajna változott: hétfőre elő kellett varázsolnunk egy második listát helyi rendezőkből, arra az esetre, ha az ügyfél elsápadna a külföldiek gázsiját látva. Itt valahogy a dugóban araszolni is más: kezdett sötétetni, az eső kopogott az autó tetején, mi pedig kényelmesen olvatsunk a hátsó ülésen a villanyfényben. Igen, be kell vallanom épp az Alkonyatot bújom. Ciki, de ez van.
6 körül értünk vissza az irodába, és 8ig egyik DVD-t néztük a másik után, de továbbra is az volt az érzésem, hogy a régió rendezőinek munkáiból hiányzik az őszinteség…de ha erre futja csak, akkor legyen, valahogy majd kiverjük belőlük, ami nekünk kell. Megjegyzem itt sokkal nyitottabban kezelik a rendező kérdést mint otthon: itt nem állnak meg a hazai rendezők felkutatásánál, hanem a minimum a régió a keresési rádiusz. Ennek több oka is van: a külföldi rendezők nagyjából mind egy árkategóriába tartoznak, illetve a nyelv sem jelent akkora problémát, mint otthon. Na és persze a minőség…indonéz barátaim sajnos nem túl erősek rendezésben. De a lényeg, hogy a hiányosságaikat nyitottsággal kompenzálják.

A péntek este maradék részét olvasással töltöttem, illetve hosszú idő után megint úsztam. Minden alkalommal megfogadom, hogy többet jövök majd a medence környékére, sőt reggel is úszhatnék ha fel tudnék kelni, de valahogy soha nem sikerült betartani az ígéretemet.
Szombat reggel (na jó, délelőtt) kénytelen voltam elslattyogni a legközelebbi könyvesboltig, és megvenni a következő részt. Akciós volt, így nem volt más választásom: megvettem mind a 3 kötetet, ami eddig megjelent. Innen az utam egyenesen a Ratu Plaza-ba vezetett, ahol a város legjobb kalóz DVD-it árulják. Magyarázatképpen: mivel az internet lassúsága lehetetlenné teszi a torrent használatát, hát a filmeket kalóz DVD-ken árulják a plázákban. Még számlát is kapsz róla a kasszánál. A minőség persze nem éppen a legjobb, de kit izgat, ha egy filmért mindössze 7.000 Rp-t kell fizetned. Ez nagyjából 15o forint. Azon gondolkodtam, hogy ha lennének fapados DVD-k, amik ugyan nem HD minőségűek lennének, de bőven az évezhetőség keretein belül maradnának, az emberek vajon akkor is vesződnének a letöltéssel? Én vagyok az egyetlen, aki nemmel válaszolna erre kérdésre?
Kihasználva az indonéz törvények ezen kiskapuját begyűjtöttem a Mad Men első két évadját, és boldogan indultam haza, hogy belevágjak a zombi hétvégémnek: a könyveim, a DVD-k, házhoz szállított kaja és én. A Mad Men első néhány része nem kötött le túlzottan, úgyhogy belekezdtem az Újholdba. A 1oo. oldal környékén nem bírtam tovább: a sztori továbbra sem akart túllendülni a tizenéves főhős első szerelem utáni sokkján, szóval lementem a bolta némi chipsért és sörért. Ezek után ismét képes voltam magam férfiként értékelni, és alig 15o oldal múlva ismét a félelmetes résznél tartottam. Juhú.
A vasárnap hasonlóan eseménydúsan telt: Mad Man és New Moon.
Bocs.