Tudom, tudom, lassan két hete itthon vagyok, a lezáró bejegyzés meg sehol... De újévi fogadalmaim egyike pont ez volt, hogy befejezem, amibe több, mint 3 hónapja belekezdtem.
Haladjunk szépen kronológiai sorrendben: ha minden igaz a fánkoknál hagytuk abba. 5 körül már annyira nem volt semmi dolgom, hogy úgy döntöttem itt az ideje keblemre ölelni a társaságot, és búcsút venni. Először a 26. Emeleten mentem körbe, ahol hatalmas kerek szemekkel néztek rám, amikor közöltem, hogy a küldetésem lejárt, isten áldjon mindenkit (ht még akkor mennyire meglepődtek volna, ha a fánkokról is tudtak volna)…azok a szerencsétlen helyezetek, amikor nem tudod, hogy megöled az illetőt, csókot nyomj az orcájára, vagy csak szolídan megszorítsd a feléd nyújtott kezet…minden egyes alkalommal végigjátszottam ezt. Briannak végül egy SOS meeting miatt nem volt ideje a közös vacsorára, Tanaia pedig egy Telkomsel prezin ragadt. Az éppen induló Thomast még elkaptam az aulában, aki bár tudta, hogy ma vagyok utoljára, mégis úgy meglepődött, mintha sose hallott volna róla…hiába, ő már csak ilyen. Na mindegy. Fura volt, úgy végigmenni a folyosókon, hogy tudtam, hogy soha többet nem jövök vissza. Gyalog mentem haza, és utoljára gyönyörködtem a hihetletlenül rózsaszín égben. A szmog csodálatos dolgokra képes ugyanis…olyan elképesztő árnyalatú horizontot még soha nem láttam, mint Jakartában.
Otthon viszonylag gyorsan összepakoltam mindent, és aggódva állapítottam meg, hogy a bőröndöm jóval nehezebb, mint amivel idefelé jöttem. (a reptéren derült ki, hogy csaknem 10 kg csecsebecsét sikerült összevásárolnom: ruhák, könyvek és egyéb meghatározhatatlan kacatok).
A taxi fél órával korábban érkezett, és fél 9kor már az aulában ülve vártam, hogy Sonny és Tania is megérkezzen, hogy elköszönjek tőlük…persze az utolsó pillanatban futottak be, így nem sok időnk volt beszélni, és azt a kevés időt is azzal töltöttük, hogy Sonny karrierjét próbáltuk egyengetni egy-két hasznos ötlettel. Nem sokkal később már a Merci hátsó ülésén ültem úton a reptér felé…fura érzés volt.
Ahogy az elején is írtam, lassan két hét telt el azóta, hogy hazaértem. Van, ami változott és van, ami nem. Most már nem alszom el este 8kor, és reggel sem kelek fel 6kor. Minden reggel aggódok azonban, hogy nem múlt-e el az a lendület és vidámság, ami kint ragadt rám. Tanultam, ugyanis néhány fontos dolgot, ami sokmindent megváltoztatott, és nem szeretném, ha ez egyszercsak elmúlna. Ha lassan minden visszasüppedni a régi szürkeségbe. Zsolti mondta azt, hogy ne aggódjak, 1-2 hét és minden elmúlik. Nem szeretném. Sőt. Ünnepélyesen megígérem, hogy amikor ez bekövetkezik, azt vészcsengőnek fogom tekinteni, hogy ideje ismét elindulni, és újabb kalandokat, élményeket vagy ha úgy tetszik inspirációt keresni.
Szokatlan dolog lehet ezzel, a mondattal lezárni, de ennél jobban nem tudnám összegezni az elmúlt 3 hónapot:
Valami más lett. Valami elkezdődött…
