Csecsebecse

A csütörtök megint úgy telt el, hogy észre sem vettem, hogy már besötétedett. Holnap megyünk az ügyfélhez prezentálni, szinte már hagyomány, hogy minden péntekemet egy hangszigetelt szobában töltöm (a project ennyire titkos ugyanis). Napközben azonban annyira besokalltunk, hogy úgy döntöttünk, hogy kiszöktünk egy órára a közeli bolhapiacra.

Amint kocsiba szálltunk, feltűnt, hogy nem a sofőr vezet, hanem a kertész. Kérdeztem Taniát, hogy mi történt az öreg sofőrrel, és kiderült, hogy hétfő este óta egyszerűen nem jelentkezett. Hétfőn elég csúnyán összevesztek, mert sorozatosan nem lehetett telefonon elérni a sofőrt, így mindig fél órákat kellett várni a pláza vagy étterem bejáratánál, míg nagy nehezen előkerült. Hétfőn Tania rákérdezett, hogy miért nem működik a telefonja, mire kiderült, hogy a sofőr eltelefonálta az összes összeget, ami a kártyán volt, így most a szám nem kapcsolható. A telefont azért kapta, hogy Taniát fel tudja hívni, és ha le is beszéte az összeget a családjával, legalább szólhatna, hogy újra fel kell tölteni, hogy elérhető legyen (ezek nem az én gondolataim, csak leírom a tényeket). Tanai nagyon dühös lett, a sofőr meg csak sunyin vigyorgott…és másnap nem jött dolgozni. Mivel a telefonja nem működik, így nem lehet elérni…tehát senki nem tudja mi is történt vele valójában. A kertész persze végtelenül boldog, és minden adandó alkalommal elmondja Tanianak, hogy nem is érti miért tűri el, hogy az öreg ilyeneket megengedjen magának, és ő Tania helyében már bizony rég kirúgta volna. Én remekül szórakozom ezen, Tania persze kevésbé mert most kénytelen a kertészt befogni vezetni, aminek két kellemetlen mellékhatása is van: az első, hogy a kert egy-két hét múlva katasztrofálisan fog kinézni, a másik pedig hogy mindig mindenhonnan el fog késni, mert a kertésznek fogalma sincs a belváros utcáiról.
Na de vissza a bolhapiachoz: Nem is igazán piac ez, sokkal inkább egy utca tele mindenféle kincsekkel: rengeteg régiség, indonéz maszkok, fabábuk, csillárok…minden, a régi Jakartából megmaradt. Elképesztő dolgokra lehet itt rábukkanni…persze a fele hamisítvány, de ameddig nem kerül sokba, és otthon senki nem jön rá, hogy kamu a Ming dinasztia korabeli kínai porcelán, addig nem zavar a dolog. Büszke vagyok magamra: nem vettem semmit. Egyedül nem is szabad semmit vennem, mert nekem minden kétszer annyiba kerülne, mert fehér vagyok. Majd egyszer visszamegyünk Tania-val, mert ő jól tud alkudni, bár a bőrszínével azért nála sincs minden rendben☺









A melóba visszaérve folytattam az animatic összepakolását, aminek még reggel álltam neki, illetve rendezőket kellett keresnem. A filmet szerencsére elég kerek összegből fogjuk forgatni, szóval nem akármilyen nevek közül válogathatok. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy Dél-Afrikában ilyen jó rendezők vannak. Szóval onnan két rendezőt választottunk, és egy harmadikat Új-Zélandról. Persze kell 3 back-up opció is, ha az ügyfél esetleg infarktust kapna az árak láttán, szóval most az ázsiai arcok munkáját nézegetem. Általánosságban elmondható, hogy az áltag messze a magyar színvonal felett teljesít, de mindegyik ugyanolyan stílusban nyomja: nagyon mű az egész, minden olyan mesterkélt. Nekünk pedig most nem igazán erre lenne szülségünk...na majd meglátjuk.

Szerdai szösszenetek

Tudom, ellustultam…az utolsó bejegyzés óta majdnem egy egész hét eltelt, ami igazán tarthatatlan állapot. De a helyztet itt hétfő óta igencsak kritikusra fordult, a blog pedig nem arra való, hogy az ember panaszkodjon, szóval inkább nem írtam semmit. Mivel a napok dolgosan teltek, ezért túl sok élménnyel nem gazdagodtam, így most csak szösszeneteket tudok megosztani veletek.

Hallotam egy érdekes elméletet a rizstermelő és nem rizstermelő országokról. Ezen eszmefuttatás szerint, azokban az országokban, ahol a lakosság fő tápláléka a rizs, ott az emberek sokkal szorgalmasabbak illetve jobban szervezettek: tisztában vannak vele, hogy ha nem termelik meg a szükséges rizsmennyiséget, akkor bizony éhen fognak halni. Ennél jobb motiváció pedig nem igazán kell a munkához. Ez főleg Észak-Ázsiára jellemző. Délen azonban egészen más a helyzet: itt a természet minden jóval ellátja az őslakosokat, hiszen a gyümölcsöket csak le kell szedni a fáról. Itt tehát nem kell félni az éhínségtől, így az emberek errefelé sokkal mosolygósabbak, és a káosz sem zavar senkit, hiszen amíg van mit enni, addig minden rendben van.

Képzeljétek, itt nem divat a felhajtott gallér. Mindenki úgy hordja, ahogy azt értelmes emberek tennék. Vannak viszont hatalmas szemüvegek. Nem napszemüveg, rendes, vaksiknak való, amik még annál is nagyobbak, mint ami nálunk a szockó időben volt. Egészen mókás.

Nem tartják be viszont a piszoárszabályt. Azt az íratlan törvényt, miszerint egy nyilvános WC-be lépve ha észreveszed, hogy valaki más is van ott, a tőle lehető legtávolabb eső piszoárt választod. Na itt nem. Itt simán mellédállnak, és kedveseb elkezdenek veled beszélgetni. Hogy mik vannak…

Tegnap hosszú idő óta először sikerült emberi időben hazakeverednem. Elhatároztam, hogy megpróbálok visszatérni az első hetek rutinjához: hazafelé bevásároltam, majd lementem úszni. A medencében egy arab néni is úszkált, és meglepetésemre tetőtől talpig be volt bugyolálva. Úgy néz ki a vallási szabályok a fürdőruhára is kiterjednek. azon gondolkodom, hogy vannak-e egyáltalán muzulmán úszónők. Ilyen szerkóban nem sok esélyük lehet…
Ja, és képzeljétek a függöny után újabb csinosításon esett túl a lakásom: a tulaj óriási tükröket szerelt fel a nappaliba. Ennek köszönhetően a tér ugyan tágasabb lett, de most nincs olyan pontja a lakásnak ahol valamelyik tükörből ne látnám magamat. Roppant bosszantó szembesülni minden egyes fintorommal, bamba arckifejezésemmel...de komolyan.

Vezeklésül a sok elmulasztott bejegyzésért, csatolok egy érdekes feladványt.

Első ránézésre ez egy normális liftbelső.
De ha jobban megnézitek a számokat...van ott egy-két furcsaság.

Happy Birthday!

Egy történet arról, hogy egy bárgyú vigyortól...

...a véletlenek milyen különös láncolata vezethet el ide:

Péntek volt, de nem akármilyen péntek. Ezen a napon ugyanis 4 kolléga is ünnepelte a születésnapját, tehát estére hatalmas buli volt kilátásban. Mint a bevezető képen is látszik, itt is hagyomány, hogy a szülinapos képébe nyomnak egy jólszituált tortát, bár itt a pisszegés, és az inkább béna mint aranyos „gyereleanagytárgyalóba“ korszakon már túlnőttek. Mivel az ügynökség 4 talán legszórakoztatóbb arcának összesen 15o. születésnapját készültük megünnepelni, mindenki be volt sózva. Egy elég puccos helyet béreltek ki, és a meghvíó szerint Oktoberfest volt a party témája. Na, ehhez képest volt vacsorára spagetti és tavaszi tekercs, ingyen bor\sör és halloween jelmezbe öltözött pincérek. Kisebb képzavar gondoltam magaban, és a tükör előtt szorgalmasan begyakorolt német boldog születésnapot nótámat inkább csak magamban dúdoltam el.
Hamar kiderült, hogy az indonézek imádnak fényképezkedni. Mint Agnes mesélte, őt a képek maguk nem is annyira érdeklik, inkább csak az az őrület, amikor valaki előveszi a kameráját, és mindenki rohan, hogy rajta lehessen a képeken. És tényleg: a fotóóó felkiáltásra a hely minden sarkából kezdek el rohanni az emberek a mindeféle magasságú tűsarkakon. Hát íme, néhány kép az esétről, ami világosan cáfolja azt az elképzelésemet, hogy az indonézek és az alkohol nem rokon fogalmak. (jójó, azt hozzá kell tenni, hogy a mi ügynökségünkön azért mindenféle náció dolgozik, szóval a csúnya elázás nem írható egyértelműen az őslakosok számlájára)

A nap hősei: Kanyalia, Ernest, Thomas és Karen

Eszegetünk, iszogatunk, kultúráltan szórakozunk...

És akik mindezt előadják: Suhaila, Dian, Steve, Tania és Mr. G.

Mint egy rossz vicc:
a kínai, a magyar, az indonéz és a maláj elmennek szórakozni.

Vagy tudok egy másikat:
A dán, az indiai a koreai és a magyar véletlenül találkoznak.

Ennek viszont már fele sem tréfa: a felesek elől szabályosan bújkálnom kellett,
és csak egy-egy fotó erejéig mertem előbújni rejtekemből...a sörcsap mellől.

Nem látszik, de a kép egy asztal tetején készült.

Hófehérke és a két törpe. (bocsi)



Csíííz.