Long day

Csütörtök éjszaka 4 óra van, épp most értem haza. Mivel elég későre jár az idő, a korábbi hagyományokkal ellentétben igyekszem rövidre fogni a mondandómat, mert reggel jelenésem van az irodában, utána pedig az ügyfélnél. Ma csak arra a kérdésre próbálok magyarázattal szolgálni, ami mindannyiotokban jogosan merülne fel: Mi a fészkes fenét csináltál eddig?

A tényállás a következő: a holnapi nap egy nagyon fontos prezentációt tartunk egy nagyon fontos embernek, ezért a legjobbat kell kihoznunk megunkból. Ezért ma az emberek többsége összeszedta magát, és 1o helyett 11re ért be, majd a lehető legyorsabban, már 12kor mindenki leült a gépéhez, megnézte mi újság a Facebookon, bejelentkezett az MSN-re, de közben persze azért haladtak is a dolgok. 1 körül Biran, Tania és én elmentünk ebédelni egy nagyon menő helyre (itt minden hely menő, ami amerikainak vagy európainak néz ki). 4 körül!!! visszaértünk az irodába, dolgoztunk egy kicsit, 7 körül Brian lelépett, Tania elment vacsorázni a vőlegénye szüleivel, majd 9 körül visszajött és folytattuk a munkát. 11 körül megjött Thomas, jókat beszélgettünk manga filmekről, a világháború eseményeiről Ázsiában, az exbarátnője esküvőjéről, aztán újragondoltuk az egész kampányt, és hipp-hopp már fél 4 volt.

Szó sincs arról, hogy az indonézek lusták lennének, vagy hogy lopnák a napot, vagy hogy nem veszik elég komolyan a munkájukat. A leg lelkiismeretsebb emberek, akiket valaha ismertem. Még csak nem is arról van szó, hogy nem szeretnének hazamenni. Egyszerűen csak nem szeretik a stresszt, ami azzal járna hogy siessenek. Jó otthon, de még jobb a nyugalom. És ha ez azt jelenti, hogy sokáig bent lesz, akkor sokáig bent lesz. De fő a nyugalom. Európaiként nehéz ezt megérteni, és főleg elfogadni, hiszen ez azt jelenti, hogy nekem is bent kell maradnom, de mivel én sem szeretem a stresszt inkább megadom magam. Nem tudom sikerült-e jól elmagyaráznom ezt a jelenséget, mert látni kell és megélni, de itt tényleg nincsenek ideges emberek, nem kiabálnak, nem bazdmegelnek...mosolyognak.

Amúgy a stresszkerüles a magyarázata annak is, hogy szinte minden kicsit is tehetős indonéznek sofőrje van. Túl nagy stressz ilyen forgalomban vezetni. Ezzel a sofőr dologgal kapcsolatban van még egy érdekes történet, ezt még gyorsan leírom: Tania apukája azzal hívta fel a lányát valamelyik nap: Lányom, téged eljegyeztek? Tania meglepődve válaszolt: Igen, de honnan tudod te ezt? Csak néhány órája történt. Mire az apja: a sofőröd mondta az előbb a sofőrömnek. Hát így működik ez Jakartában..

Na végszóra a mecsetben is megszólalt az imám. Ennyit az alvásról.

Képek. Na, végre!

Office. Manara Thamrin 26. emelet.

Ez az asztalom. Minimal, but nice.

Itt épp azt várják, hogy bebizonyítsam,

hogy sokkal több vagyok, mint csak egy üresfejű szépfiú:)

Eddig jól ment...

Ezt bámulom, amikor épp nem jut semmi az eszembe...

Ezt pedig mielőtt egy szem fejem ráhajtom a 3 párnámra,

a negyedikkel pedig takarózni próbálok.

Szerda

Fél 12 van, és már álmosodom. Ennek örülni kell, mert napok óta (na jó, talán kicsit felvágós kifejezes ez két éjszakára) attól szenvedek, hogy képtelen vagyok normális időben elaludni. Szóval bele kell húznom, mert a végén még kimegy a szememből az álmosság, és reggel megint olyan leszek mint egy zombi.

A mai nap elég pörgős volt. A csapattal kimentünk ötletelni egy közeli éttermbe, ahol eleg sok érdekes dolgot tudtam meg az indonézekről. Probálj insight alapú kampányt összehozni úgy, hogy lövésed sincs a kultúráról, az emberek hétköznapjairól, szóval egyáltalán semmiről. Nos, ezt a hiányosságomat próbáltam bepótolni egy ebéd alatt.

Fact nr1: A lakosságnak mindössze 4 százaléka tudja megengedni maganak, hogy főiskolára küldje a gyeréket. Itt is kredit rendszer van, de itt érdekes módon minden diák időben befejezi a sulit...

Fact nr2: Aztan itt van az a tény is, hogy a Heinekent itt más néven dobták piacra, mert úgy nem fogyott. Megtartották a csillagot, de egészen másképp néz ki. Sőt, ebben a régióban a Dove Real beauty kampánya akkorát hasalt, hogy csak na. A végén az egész gondolatot a helyi Ugly Betty sorozat szponzorációjával vezették be.

Fact nr3: Michael (a legfiatalabb az ügynökségen a maga 21 évével, és foglalkozását tekintve dizájner) fél a macskáktól: egy cukimuki kismacskás képernyővédő is képes halálra rémiszteni.

Fact nr4: Indonéziában a fiatalok nem dolgoznak iskola mellett: egyrészt a szülők félnek, hogy akkor nem fognak tanulni, másrészt (és sokkal inkább ez a valódi ok) annyi a munkanélküli van az országban, hogy a társadalom nem engedheti meg hogy a részmunkaidős fiatalok elvegyék a felnőttek elől a munkát. Hát így.

4 körul értünk vissza, utána metting Taniaval késő estig. Egész jól ment, és végre le is fenyképeztem őket. Nem hogy nem zavarta őket, de kifejezetten élvezték. Uhh, kicsit úgy hangzott ez, mint a gorillák a ködbenben: egyre közelebb, egyre közelebb...aztán hopp, már ott is vagy köztük. Na szóval semmi ilyesmiről nincs szó.

Ma földrengés volt. Én nem éreztem semmit, csak arra lettem figyelmes, hogy az egész iroda felbojdult. Persze csak én lehetek ennyire loser, hogy a 26. emeleten is képtenen vagyok megérezni egy földrengést. A lényeg, hogy jól vagyok, bár Indinézia más részeiről ugyanez már nem mondható el.

Este lubic-lubic, aztán egy kis msn a telón. Most értettem meg csak igazán hogy milyen szabadságot jelent, hogy nem vagy a gépedhez kötve: emilek, facebook, gmail, msn…minden veled lehet a zsebedben. Én ma pl a medence széléről csekkoltam Tania összefoglalóját.

Oh, a lényeget majd elfelejtettem: ma a következő köremilt kaptam. Majd lefordultam a székről.

Kedd

Reggel a “cabel man“ ébresztett, aki végül kétszer 15 perces kemény küzdelem után feladta, hogy kép legyen a tévémen, és sűrű bocsánatkérések közepette levonult a terepről. Lent a lobbyban találkoztam a lakás tulajával, aki kedvesen elbeszélgetett velem, amíg a taxira vártam. Felajanlotta, hogy ha nem lesz jobb dolgom szivesen elvisz a kornyeken barangolni. Kiderült az is, hogy a háznak nem csak medencéje van, hanem futópályája is. Na majd este megnézem.

A taxis késett, és számlát sem tudott adni, csak egy celtire felírni, hogy mettől meddig vitt és mennyit fizettem. Az apeh errefelé ismeretlen fogalom. Boldogok a lelki szegenyek.

Az egyik kolléganőnk szerelmes. Onnan tudom, hogy egész délelőtt szerelmes számokat hallgattunk, vagy ha épp csend volt, akkor énekelt. Ezt leszámítva a délelőtt eseménytelenül telt.

Diennel és Donnal ebédeltem. Don a pénzügyi igazgató, egy mosolygós maláj pasas. Épp most lesz az esküvője decemberben. Vagy ahogy Dian kijavitotta: decemberben lesz az elso esküvője. Szerinte a hazasság ugyanis nem más mint egy kapcsolat következő szintre emelkedese: az egyenes út a váláshoz... Meghívtak magukhoz vasárnapra, egész nap azon a környéken fogunk barangolni. Jepp, most kiderul hogy van-e elet a felhőkarcolókon túl. (ehh, Jakartarol meg nem is meseltem, mi?)

Az ebéd végén csatlakozott hozzánk egy ausztrál nő is, aki épp valami tréninget tart a cégnél a fejeseknek, akik nem győznek bújkálni előle. 3 napja bujocskáznak. Épp arról beszélgettünk, hogy Hong Kongban a sötétebb bőrű embereket, mint a malájok vagy az indonézek, milyen diszkriminációk érik. A boltban nem szolgaljak ki őket, mert úgysincs elég pénzük, hogy bármit is vegyenek, sőt már a határnál komoly problémáik akadnak. Dian szerint ez a brit megszállás alatt sokkal rosszabb volt, hiaba a szemét gyarmatosítók nem voltak jó hatással a kínaiakra. A kengurumezes hölgy onnantól kezde nem nagyon szólalt meg. A liftben felfelé szólt csak Don, hogy a nő csak egy ideje el Ausztráliában, eredetileg angol. Huppsz.

Más: azt is ma tudtam meg, hogy egyetlen muszlim országba sem engednek be olyan útlevéllel, amiben izraeli pecset is virít. Szóval miután jártál Izraelben, jobb ha új útlevelet igényelsz.

Egy másik érdekes dolog is szóba került az ebédnél: azt eddig is tudtam, hogy az ázsiai nők előszeretettel fehérítik a bőrüket. A sötét bőr itt azt jelenti ugyanis, hogy a szabadban dolgozol, ergo csóró vagy. Csórónak lenni pedig nem menő a vilagnak ezen a részén sem. (Jelenleg tehát én vagyok a legszebb előlény az irodában. Ezt is megértük.) Na szóval ez eddig nem volt meglepő, de hogy egyesek milyen végletekig képesek elmenni az elgondolkodtató: Don testvére (a malájok néhány árnyalattal még sötétebbek mint az indonézek) injekciókkal fehérítteti magát, de olyan kórosan, hogy állítólag már nincs ép vénája. Ez milyen beteg dolog már? A 3 éves unokahuga a balin töltött nyaralás után hisztérikus rohamot kapott, amiert lebarnult, és ettől „csúnya“ lett. Dian erre azt mesélte, hogy a nők Afrikában egyenesíttetik a hajukat. Én mélyen hallgattam a nálunk tomboló szoláriumlázról…had gonolják csak, hogy legalább nálunkk rendben mennek a dolgok.

Hogy mit ettem, arrol fogalmam sincs. Rizs, fűszeres marhahús, tükörtojás. Úgy tűnik a tojás errefelé alap. Dian etetett velem egy furcsa desszertet is. Rózsaszín jeges löttyben fura zöld szmötyi. Ha valaki tudja a nevét, kérem árulja el.

Délután ismét egy brief jött, a timing hajmeresztő (már akinek van mit ugye). Itt ismerkedtem meg Tania-val, aki egy meglehetősen energikus és őszinte harmincas nő. Bocsánat: csaj. Félig német, félig indonéz, de németul nem tud, indonéznek viszont egyzáltalán nem néz ki. Csak néhany hónapja került ide, így mint újonc beszélhettem az újonccal. Accountnak néztem, de kiderult hogy creative director, sőt az asztalszomszédom is az, akit a legnagyobb jóindulattal is account supervisornak néztem. Mondtam, hogy egyelőre sajnos teljes káosz van a fejemben arról, hogy kit hogy hívnak és mit csinál. Példaként elmeséltem neki a hetfői ebédemet Steve-vel, amin meglehetősen jól szórakozott. Group managing director! Miért nem mondta meg kerek perec: Hi, I'm the very big boss!

Estére rettentesen megfájdult a fejem, úgyhogy hazafelé kénytelen voltam beülni egy starbucksba egy kavera. Be kell ismernem ugyanis, hogy bizony koffeinfüggő lettem. Hogy mikor történt nem tudom, de ez van. Minden tiszteltem a Zsoltié, aki különböző önsanyargató modszerekkel próbal mindenféle függőséget megelőzni, de sajnos az én halmazállapotom puding, szóval inkább igyekszem minel inkább biztositani a napi koffein adagom.

KV utan hazasétáltam, majd miután otthon lepakoltam leslattyogtam úszni (valamivel ellensúlyozni kellett a függőség okozta nyomorúságérzetem). Vicces, hogy 4 biztonsági őr vigyáz rám miközben lubickolok. És ezek nem akármilyen őrök ám...tök veszélyesek meg vérszomjasak...még késük is van! Bizony.

ps: hiányzol Muszi.

Elso munkanap

Az éjszaka nem volt zökkenőmentes: óránként arra ébredtem, hogy úristen elaludtam. Reggel 6 körül a közeli mecsetben kezdtek el rettenetes hangerővel énekelni, szóval amikor 8kor ébresztett a vekker, nem voltam valami kipihent. A riogatások ellenére a 10 perces autóút tényleg csak 10 perc volt. Harsya felvitt a 26. emeletre (biztonsági őrök mindenütt, mindenhoova fémdetektoros kapun kell átmenni, még a plázákba is), majd leültetett a recepciónál, hogy amíg visszajön olvassak újságot. Az egyik helyi lapban találtam egy cikket arról, hogy Jakarta legnagyobb problémája, hogy évente 2-300 ezer fővel nő a lakossága. Most 25 milliónál tartanak. A vidéki emberek a jobb élet reményében jönnek ide, de sokuk álma soha nem teljesül, és a város szélén található nyomornegyedekben kötnek ki. És bár a helyzet a cikk írója szerint teljesen reménytelen, aki egyszer már élt itt, soha nem akar elköltözni innen.

9 után végre elkezdtek szállingózni az embrek…voltak akik csak megbámultak, de sokan odajöttek és üdvözöltek. Mindenki bemutatkozott, de olyan rövidtéseket használtak titulusként, ami nekem teljesen értelmezhetetlen volt. Végre megjött Brian is, a kreatív igazgató, aki a kinti kanapéról áttelepített az irodájában lévő kanapéra, de mivel nem volt sok ideje, így ő is egy újságot nyomott a kezembe. Úgy fél óra múlva jött vissza, hogy vágjunk bele. Először egy prezit mutatott Indonéziáról, amiből számos érdekes dolog derült ki: Indonéziában a legmagasabb a Blackburry használók aránya: a 10 éves kissráctól a plázacica anyukákig mindenkinek ez van. Bár Indonéziában a lakosság 96 százaléka muszlim, Indonézia nem muszlim ország. Törvény kötelez azonban arra, hogy legyen vallásod. A prezentációkról kifelé összefutottam a kanadai sráccal, aki még korábban bemutatkozott (GM…MD…DJ..??), aki lelkesen felajánlotta, hogy elvisz ebédelni. Egy közeli japán étterembe mentünk, ahol néhány perc után kiderült, hogy a kanadai srác, nem egy akármilyen srác, hanem valami fejes (őszintén szólva, most sem teljesen tiszta, hogy kicsoda pontosan). Steve 7 éve él Ázsiában, van egy felesége és 2 gyereke, akiknek a képét nem a tárcájából húzta elő, hanem a Blackburry-jén mutatta meg. Hiába, a modernizáció minden gesztusunkra kihat.. És ami a lényeg: ismeri Bélát!!! Nem, nem táncolni látta, és még csak nem is a versei jutottel el ilyen messze, hane dolgoztak már együtt. Béla híres vagy!!!!! Hihetetlen érzés amúgy, amikor a világ másik felén hátbaveregetnek olyan munkákét mint az Időkapszula, vagy a Mobiltorna, Duett Records. Mint külföldi a külföldinek felhívta a figyelmemet egy érdekes jelenségre: az indonézek meglehetősen konfliktuskerülő emberek, így ha nem értenek veled egyet inkább rádhagyják a dolgot. Max 2/-3 hét múlva egy váratlan pillanatban közlik hogy ők azt egészen másképp gondolták. Nem igazán értettem a dolgot, főleg mivel a reklámvilágban elég problémás pont a timing: ha ma azt mondod valamire hogy oké, és 2 hét múva kibököd, hogy mégsem, addigra már kész a film, kész a fotó.

Ebéd után végre lett gépem, lett asztalom. Juhé. Emilcímem is van. Juhé. A net viszont baromi lassú. 4től már volt is egy meetingem. Mikor 7kor elindultam hazafelé már tök sötét volt, Steve kedvesen megkérdezte, hogy tudom-e hogy hol lakom és van-e pénzem taxira, illetve átismételte velem az árfolyamokat: egy dollár tízezer rúpia, és a taxisnak véleltlenül se adjak húszezernél többet. Végül gyalog jöttem, de a Plaza Indonézában teljesen eltévedtem. GIGANTIKUS!!

Fél 8ra értem haza, lementem úszni (ehh), aztán vacsi, most pedig itt gépelek. A Jakarta bemutatást úgy döntöttem holnapra hagyom.

Megerkeztem

Kicsit megkésve kezdek el írni, de tegnap még nem volt gépem, ma pedig bent egyáltalán nem volt időm ilyesmire. Busy is sexy J Sajnos még nincs itthon internetem, de hogy ne maradjak le nagyon, elkezdem írni word-ben. Stéber? Jah.

Kezdjük az úttal. Bécsből Dubai-ig még élveztem a dolgot, Dubaiba érve azonban már kezdtem nyűgös lenni: semmi kedvem nem volt 5 órát várni, meg kezdtem összezavarodni az időzónákkal is. Arab testévreink nem viccelnek, ha reptéréptésről van szó: hatalmas méretek, ultramodern kivitelezés. Mivel shoppingolni nem volt kedvem, lecövekeltem egy fotelszerű széknél, ahol vagy fél órán át keresztül próbáltam valami normális fészket rakni. Ezúton is köszönet Zsoltiéknak a nyakpárnáért, anélkül nem sikerült volna. Miután kellően kényelmesnek találtam alkalmi fekhelyemet egy pulóverrel kizártam a külvilágot és aludtam vagy 3 órát. Mire felkeltem mehettem becsekkolni, amint pedig felszálltunk újra elaludtam. Helyi idő szerint 15:15ökor szálltunk le, majd miután 1,5 órát vártam a csomagomra, irány a határőrhöz. A vízum rendben volt, szabad vagyok! Azóta sem mertem kiszámolni, hogy mennyit voltam úton. És akkor jött az a jelenet, aminek eddig csak a filmekben láttam: egy derék indonéz fiatalember (Harsya) a nevemmel a táblán ácsorgott a reptéren és furcsán méregette a fehérembereket. Hogy csalódott volt-e, hogy én jutottam neki? Hááát...túl udvarias ahhoz, hogy bevallja. 20 perc után érkeztünk meg a lakásomba ahol már várt Dian és Irine. Ők 3an a jakartai Leo Burnett HR osztálya. Igazán hízelgő, hogy ilyen nagy erőkkel vonultak ki a helyszínre. Azon nyomban levittek a közeli szupermarketbe, ahol mindenféle ételeket vettek nekem reggelire, meg vizet persze, nehogy szomjan találjak pusztulni. Aztán elvittek kajálni egy közeli Food Court-ba, ami a Grand Indoneziában található, ami nem más mint egy gigantikus luxuspláza. Amikor azt mondom gigantikus, akkor azt tényleg úgy értem: GIGANTIKUS. Szóval ott ettünk. Dian ragaszkodott hozzá, hogy első este csak valami lightosat egyek, szóval vett nekem egy adag Nasi Goreng-et, ami egzotikus hangzása ellenére nem más, mint szójaszószban megsütött rizs mindenféle zöldséggel, tengeri herkentyűvel és csirkével. Ja, és a tetején egy jól átsütött tükörtojás. Dian azt mesélte, hogy Indonéziában minden gyerek ezt eszi, ha az anyukájának nincs ideje rendeset főzni. Az ő gyerekei folyton ezt eszik. Legalább őszinte. Vacsora után tettünk egy kört a belvárosban, majd otthon kitettek. A lakás amúgy szuper, de vannak azért furcsaságok: egyfejű létemre 4 párnám van, takaróm viszont egyáltalán nincs. A fürdőben nincs külön hideg illetve melegvízcsap: egyetlen tekerentyű van, amivel ayonban csak a vízsugár erősségét lehet szabályozni, a hőmérséklet Allah belátására van bízva. Én kb 21-22 fokra saccolom, szóval a hosszú forró zuhanyzások kora lejárt.