Apuci szeme fénye

Tegnap este meló után Sonny-val vacsoráztam. Szerintem már meséltem róla, de ha mégsem, akkor essünk túl a bemutatkozáson: 22 éves, származását tekintve kínai, vallására nézve zsidó, testsúlyát tekintve pedig a gravitáció megrögzött ellensége. Folyton piszkálom is : eat less move more! A több mozgás általában kimerül annyiban, hogy hozzám vág valamit. Pedig én csak jót akarok neki. De tényleg. Szóval, este elmentünk egy indiai gyorsétterembe a közelben, és közben az indonéziai fiatalok életéről faggattam. A kép persze megint kicsit torz, mert Sonny jómódú kínai szülők egy szem csemetéje, tehát megintcsak a felső középosztály kiváltságos életébe kaphattam belippantást.
Sonny a gimi befejeztével az Egyesült Államokban tanult egy neves reklámiskolában. Mint megtudtam a Miami Ad School nem valami menő, annál van két sokkal nevebb intézmény is, amelyek nevére természetesen nem emlékszem. Sonny tehát az USA-ban töltötte egyetemi éveit, sok más indonéz barátjával együtt. A helyi felsőoktatás híre ugyanis katasztrofális, így minden tehetősebb család Ausztráliába vagy Amerikába küldi a gyerekét, hogy ott szerezzenek diplomát, a nagyon tehetősek pedig angol egyetemeken kötnek ki. De miért jöttél haza, ha már kint éltél négy évet? Miért jön egyáltalán haza bárki?– kérdeztem értetlenül, aki a magyar szokásokból kiindulva egyértelműnek vettem, hogy ha külföndön élsz huzamosabb ideig, akkor bizony kint is maradsz. „Én nem akartam – magyarázta Sonny – de a válság pont azokban a hónapokban tört ki, és nem volt olyan ügynökség, aki alkalmazott volna. Utána megpróbáltam Kínában munkát találni, de nem volt elég jó a nyelvtudásom, így itthon kötöttem ki.“ Az áltag indonéz fiatal azonban nem így gondolkodik. Nekik eszük ágában sincs külföldön maradni, amikor itthon várja őket a szerető család készen arra, hogy életük végéig teletömje a zsebüket pénzzel, vagy valami alibi-állást biztosítsanak nekik valamelyik családi vállalkozásban. A fiatalok egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy próbára tegyék magukat az ismeretlenben.
Tania ma mesélt egy elég jellemző példát az indonéz családmodellre. Az unokatestvére kint tanult az államokban, majd mikor hazajött megismerkedett egy kedves mohamedán fiúval, és nem sokkal később hozzá is ment. A szülők vettek nekik egy házat, ellátták őket pénzzel, így a lánynak nem kellett dolgoznia. Hamarosan született három gyönyörű gyerekük, amiért a szülők még több pénzt adtak nekik. A férj büszkeségét azonban bántotta, hogy a felesége szüleinek pénzén kell élnie, így elvált a feleségétől és továbbállt. A mohamedán szokások szerint ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy háromszor elismételte hangosan: Elválok tőled. Elválok tőled. Elválok tőled. A válás ezzel meg is történt. Nem sokkal később a nagybácsi váratlanul meghalt, így hogy ne legyen egyedül a 3 unoka közül a legidősebb a nagymamához költözött, a faképnél hagyott lány pedig a két kisebbik gyerekkel a saját házában él. A nő depressziós, mert egész életében nem dolgozott, és úgy érzi senkinek sincs hasznára, a nagynéni pedig nem boldogul a pénzügyekkel és a sok rokonnal, akik folyton pénzt kérnek tőle. A helyzet az, hogy itt a szülők egészségtelen mértékben próbálnak gondoskodni a gyerekeikről, és a gondoskodás akkor sem ér véget, ha azoknak saját gyerekeik lesznek. Ha ugyanis már van egy valaki a családban, aki megcsinálta a szerencséjét, és felküzdötte magát a középosztályba, akkor a többiek nyugodtan hátradőlhetnek, mert nekik is jut bőven a jóból.

Rosszalkodom

Rosszalkodom. A Starbaucksban ülök, csokis sütit eszem és chappucinot iszom. Próbálok rájönni a Stabucks titkára, próbálom átélni az otthon melegét, amit állítólag kínálnak, próbálom élvezni a mendéket, ahol órákig ellehetek magamban…nem megy. Nekem ez csak egy arctalan, hangulattalan multi. De a csokis süti jó, és nekem ennél jobb indok nem kell, hogy itt legyek.

Rosszalkodom. Nem írok külön bejegyzést a hétfőről, mert nem semmi. Ez a prózai igazság. Thomas betartotta hétvégi ígértetét és beszélt Briannal a kampányról, aki azt a választ adta, hogy mielőtt bármit is mondana beszélnie kell velem. Miután én szóról szóra ugyanazt mondtam neki, mint Thomas, meg volt győzve. Most, hogy így mondod…- mondta - sokat gondolkodtam hétvégén, és én is erre jutottam. Örülök - mondtam neki mosolyogva.

Rosszalkodom. Itt én vagyok a Zsolti. Tudom, hogy minden lehet még jobb is, látom a lehetőséget, de egyszerre túl sokat. Van egy kép a fejember, de egyelőre elég ködös. Az idő meg csak rohan. Minden döntés tonnás súlyként nehezedik rám…Tania el van foglalva a személyes problémáival, Brian bizonytalan, Thomast alig látom, a team pedig…a team nem is érti, hogy a fehér srác mit pattog már megint.

Úgy tűnik, hogy az érzékeim is vevők a rosszaságra: kezdem jól érezni magam. ITT. A zene kellemes, a kanapé kényelmes…na neee. A kávé viszont pocsék. Megnyugodtam.

A gépem is rosszalkodik. Nem akar kapcsolódni a Starbuck hot-spotjához. Úgy néz ki, ezt már csak otthonról fogom feltölteni. Ez kérem egy ilyen nap.

Vasárnap

Hogy mit szeretek a vasárnapokban? Hogy még tovább lehet aludni, mint szombaton…

Ma Tania-hoz voltam hivatalos egy baráti összejövetelre, de azt már csak a kocsiban tudtam meg egy kurta SMSből, hogy a teadélután elmarad, mert nem érzi jól magát. Én azért menjek csak, mert áthívta nekem a masszőrét, hogy ezzel köszönje meg, amiért csütörtökön tartottam a frontot. Wow.
A volánnál amúgy megint a kertész ült, aki most még gyorsabban hajtott, mint a múltkor, és eszelősen vigyorgott egész úton, ami cseppet sem nyugtatott meg. A srác amúgy az indonézekre nem jellemző módon komoly ambíciókkal rendelkezik: próbálja kitúrni ugyanis az öreg sofőrt a helyéről, mert a sofőrök bizony jóval többet keresnek, mint a kertészek. (szolgáló 20 ezer/hó, kertész 25 ezer/hó, sofőr 35 ezer/hó) A ház alkalmazottai között zajló intrikákról Tania semmit sem tudott egészen addig, amíg az anyukája, aki most Olaszországban él, itt nem töltött 3 hónapot. Ebben az időben a ház személyzete a házvezetőnőből, a szakácsnőből, egy szolgálóból, a kertészből és a sofőrből állt. Mivel Tania folyton dolgozott, így lényegében az édesanyja lett a ház úrnője, akiért a személyzet egyenesen rajongott: végre volt kinek lesni a kegyeit, volt kitől tartani, és főleg volt kinél panaszkodni a másikra. A házvezetőnő és a szakácsnő például ki nem állthatták egymást, mert mindketten saját magukat tartották a személyzet vezetőjének. A kertész, Warso már ekkor a sofőr pozíciójára áhítozott, és egy nap azzal az ötlettel állt elő, hogy plusz néhány ezer rúpiáért ő bizony szívesen elvállalja az éjszakai őr szerepét is. Micsoda hős. Mindezt olyan meggyőződéssel adta elő, hogy Tania anyja komolyan fontolóra vette a dolgot, és még aznap este megkérdezte a lányát, hogy mit gondol a dologról. De mama - kezdte Tania nevetve – komolyan ugyanarról a személyről beszélünk? Warsoról, aki vasággyal együtt 4o kiló, és aki vihar idején a házban alszik mert félt?? Aki arra sem ébredt fel, amikor összetörtem egy poharat a konyhában, mindössze néhány méterre a kanapétól, amin aludt? Tényleg ő fog megvédeni minket?
De nem volt mit tenni, a kocka el volt vetve: Warso másnaptól másodállásban éjjeliőr lett, és többet nem aludt a cselédházban, hanem a nappaliban a kanapén „virrasztott“ és őrködött úrnői biztonsága felett. A sofőrré való előléptetés azonban szóba sem jöhetett. Néhány nappal később, azonban történt egy kis incidens, ami ismét némi reménnyel kecsegtetett. Egy reggel ugyanis egy jajveszékelő asszony jelent meg a ház kapujábab, akiről hamarosan kiderült, hogy nem más, mint Jana, a sofőr felesége. Könnyeivel küszküdve panaszolta el, hogy a férje nem ad neki pénzt, így most nincs mit ennie…Tania anyja persze végtelenül dühös lett, és azonnal hívta a sofőrt, akit rendesen leteremtett, hogy hogy lehet ennyire szívetelen, és persze adott az asszonynak vagy 100000 rúpiát, hogy legyen mit ennie. Jana rettenetesen zavarban volt, Warso pedig legalább ennyire jól szórakozott. Korán örült azonban, mert azóta sem lett belőle sofőr…
A boldog hónapok azonban hamarosan véget értek, mert Tania anyja visszautazott Olaszországba. Néhány nappal később a szakácsnő felmondott. Mivel nem volt otthon senki, nem volt kire főznie, és a szegény asszonyság nehezen viselte az unalmat (vagy a házvezetőnő kaján vigyorát???) így kereket oldott. Legalább egy konfliktussal kevesebb…
Uhh, kicsit elkalandoztam, a többit igyekszem rövidre fogni: A ház hatalmas. Stop. A masszázs jó volt. Stop. A nap további része eseménytelenül telt. Stop. Este megint nem tudtam aludni. Stop!

Így fest a ház kívülről. Hagyományos balinéz stílusban épült,
szinte minden része nyitott.

Az első kert

Balinéz istenség.
Ő valószínűleg több betörőt riaszt el, mint Warso

Jópofa

Átjáró a medencéhez, a kis házhoz és a cselédházhoz

A slag itt is csak slag.

Szombat

Hogy mit szeretek legjobban a szombatokban? Azt, hogy nem lehet elég későn felkelni. Ennek szellemében sikerült délután 1kor felkelnem, és vagy kettőig is eltartott mire az ágyból először a kanapéra, majd a kanapéról a fürdőbe sikerült átteleportálnom magam. Csak semmi kapkodás.

Délutánra megbeszéltük Thomassal, hogy elmegyünk kávézni. Ő mindössze 2 hónappal korábban érkezett Jakartába mint én, szóval neki is bőven van még mit felfedeznie. Gőzölgő kávé és egy szelet krémes sütemény mellett beszélgetni nem épp a legférfiasabb program, de ne felejtsétek, hogy McGaverről van szó jómagam pedig titkosügynök vagyok, vagy mi a szösz, tehát sosem lehet tudni milyen kalanbba keveredünk majd. Thomas délután 4kor ért ide, és nem kis döbbenetemre maga vezette az autóját. Nem vagyok teljesen gyagya, ez itt tényleg nagy szó: senkit nem láttam még, hogy saját maga vezette volna a kocsiját. Ez olyan, mintha valaki gyalog menne át a szemben lévő Statbucksba…csak a bolondok csinálnak ilyet.
Na szóval a két fehér srác nekivágott Jakarta felhőkarcolódzsungelének, hogy megtaláljuk a kávézót, amiről azt regélték, hogy egészen más mint a puccos helyek, ahol eddig mindketten megfordultunk. Vagy másfél órányi fel-alá kocsikázás után végre meglaláltuk a helyet, ami tényleg nagyon autentikus volt, annyira hogy még néhány munkatársunkkal is talákoztunk, akik meghívtak minket egy utcai fesztiválra, ami valahol a kikötőnél volt. Az ötlet tényleg jól hangzott, az út pedig még ennél is kalandosabbnak ígérkezett, mivel egyikünknek sem volt még csak halvány elképzelése sem, hogy hogyan kell eljutani a kikötőbe. Megoldjuk, vágtuk rá egyszerre, először azonban be kellett néznünk egy galéria megnyitóra, amit Tania egyik barátnője vezetett.
A csajnak irigylésre méltó élete van: ő vezetei az indonéziai Christie's aukciós házat, emellett pedig két éttermet is üzemeltet, és ezt a galériát, ami fiatal kortárs művészeket próbál felkarolni. Mindezt úgy, hogy van két gyönyörű kislánya, és ha jól értettem még egy férj is tartozik a már-már túlzottan idillukus képhez.
A hely tömve volt, ami nem is volt csoda, hiszen a kiállítás koncepciója tényleg érdekes volt: egy fiatal indonéz művész 10x10-es képei voltak kiállítva, amit még New Yorkban festett, amikor nem nagyon volt pénze vászonra, így a lehető legkisebb méretben próbálta kibontakoztatni képességeit, és megszabadulni a szerelmi bánatától. A kis képek közül mindenki kedvére válogathat és tetszőleges formában, méretben és koncepció szerint összerakhatja a saját képét, így a végleges kép egyfajta co-produkció formájában jön létre. Thomast mindössze fél órára hagytam felügyelet nélkül, amíg a tulajdonossal beszélgettem, de mikor újra megtaláltam már szorgosan ügyködött a saját képe összeállításán. 9 képecsképből próbálta összerakni sajátját, de az üzlethez nyilvánvalóan több érzéke volt, mint a színekhez. Rossz volt nézni…végül két órával és több száz variációval később végre megtaláltuk a tökéletes kollekciót. Heuréka! Fizettünk, bezsebeltünk egy potya vacsorameghívást a most nyíló harmadik étterembe, és már úton is voltunk az ismeretlen felé.

A fesztivál persze épp akkor ért véget amikor odaértünk, a fotókiállítást az orrunk előtt zárták be, a buliba pedig, ahova eredetileg mentünk volna horribilis volt a belépő. A többiek úgy döntöttek, hogy nincs itt semmi látnivaló, szóval irány a Café Batavia. Erre persze mindkettőnk szeme felcsillant, Thomas ugyanis legalább annyira odavan a helyért, mint én. Este még hangulatosabb, mint napközben, ráadásul most élő zene is volt: egy kellemes japán hölgyemény játszott szaxofonon, akit egy félszemű nagybőgős kísért, egy másik fura fazon pedig zongorán klimpírozott. Bizarr egy banda, de a zene jó volt. Néhány koktéllal és egy roppant furcsa játékkal később (kivel szexelnél inkább: Godzillával vagy az indonéz elnökkel…haló, mivan???) úgy döntöttünk, hogy ideje, hogy a sápadtarcúak nyugovóra térjenek.
Hazafelé Thomas megmutatta Jakarta kevésbé csillogó arcát: a főút mentén hosszú kilométereken keresztül sorakoztak az éjszaki pillangók (több százan, ha nem éppen több ezren), akik mellett mind 1-1 fiatal srác állt robogóval (ők vigyáztak a lányokra, és a főleg a főnök pénzére, a robogó pedig arra kellett, hogy követni tudja a "védencét", ha a kuncsaft szobára viszi). Rövid szoknya, magas sarok, mélyen kivágott átlátszó blúz…de még az erős smink ellenére is egyértelműen látszott, hogy egyik csaj sem volt idősebb 14-15 évnél. A legtöbb család általában csak a fiúkat küldi iskolába – magyarázta Thomas – így azoknak a lányoknak, akik jobb életre vágynak, mint amit egy takarítónő fizetéséből meg tudnának teremteni, ez a legkönnyebb módja a pénzszerzésnek…hát ez van a felhőkarcolók árnyékában.

Péntek: jó is meg nem is .

Hát jöttek is meg nem is, frissek is voltak meg nem is. A fele csapat tényleg beért 10-re, de aztán eltűntek cigizni, és fel sem bukkantak egészen 11-ig. Tania is bejött, így én végre koncentrálhattam arra, amire tegnap már nem volt erőm: megírni az image film scriptjét. Épp belemerültem a pötyögésbe, amikor jött a hidegzuhany: az ügyfél előrehozta prezit 3 órával, szóval fél órán belül el kell indulnunk. Hát ennyit a craftingról, meg arról hogy úgy megírjam a storyt, hogy szinte megszólaljon. A kocsiban sikerült kezet-lábat varázsolni a történetnek, de csinos pofija bizony nem lett. Tania mosolyában volt minden reménységem, ez ugyanis simán elad mindent az ügyfélnek. Hogy teljesen őszinte legyek, Tania nem az a fajta kreatív igazgató, akinek sziporkázó ötletei lennének, vagy akinek ledöbbensz a zseniális stratégiai gondolkodásán…de amit a prezentációkon művel, az egyszerűen szenzációs. Olyan energiával, professzionalizmussal és mégis barátságos stílusban prezentál, hogy mindenkit levesz a lábáról.
Kivétel most…minden mást megvettek, csak épp az image filmet nem. Nem kukázták ki, csak épp részletes storyboard kell nekik, hogy el tudják. Várható volt, szóval nem értettem miért vagyok letörve. De a lényeg, hogy minden másra megkaptuk az áment, szóval végre indulhat a munka. A next steppeket egy közeli puccos étteremben vitattuk meg néhány Coronita és némi harapnivaló társaságában. A project annyira titkos, hogy a weboltalt nem merik az országban programoztatni, szóval irány Manila! Persze Briannak szüksége van rám Jakartában, szóval a Fülöp szigeteki kirándulásomnak lőttek, de lássuk be: ez már tényleg túl sok lett volna.
A meeting után Tania, Thomas és én elmentünk vacsorázni a Social House-ba (hova máshova), ahol találkoztunk Ernest-tel és a feleségével és még néhány kolléganőnkkel. Mivel nem volt szabad asztal, így a bárpultnál vacsoráztunk, azon a helyen, aminek a képe alá a japánokról írtam azt a viccesnek szánt megjegyzést. Mivel sorban ültünk mint a verebek a dróton, csak Taniaval és Thomassal tudtam beszélgetni, de néhány perc múlva megállapítottam, hogy ennél jobb társaságban nem is keveredhettem volna. Thomas olyan történeteket mesélt, hogy leesett az állam: a karrierjét kifutófiúként kezte, de nem akármilyen helyen, nem akármilyen küldeményeket kézbesített. Vaskos dollárkötegeket szállított oljatársaságoktól titkos katonai szervezeteknak, akiknek az volt a feladatuk, hogy az ellenséges olajtársaságok elektromos vezetékeit megrongálják, a munkásokat sztrájkra buzdítsák vagy végső esetben felrobbantsák az olajfúró tornyokat. Később Borneora került, ahol egy gáztársaság „problémamegoldója“ lett. Egy alkalommal eltört a fúrófej, és Thomasnak azt a feladatot adták, hogy szerezzen valahonnan egy másikat. Sürgősen! Minden egyes nappal ugyanis, amíg áll a kút 100 millió dollárt veszít a társaság. Az új fúrófej (egy teherautó nagyságú akármiről beszélgetünk) Szingapúrból hajóval 2 hét alatt érne ide, ami a fenti számok tükrében elfogadhatatlan. Thomas végül szerzett egy katonai helikoptert, amit a hadsereg kifejezetten nehéz tárgyak szállítására használt, lefizette a pilótát, elintézte hogy a gépet katonairól polgárira minősítsék, majd szépen elrepültek Szingapúrba, rákötötték a fúrófejet és kevesebb mint 24 óra leforgása alatt visszatértek Borneo-ra. A végén csupán ezért a kis akcióért 15 millió dollárt számlázott a cégnek. Könyvet kellene írnia, ami nem is olyan vad ötlet, ha azt vesszük, hogy valamikor régen szövegíróként kezdte a reklámügynökségi pályafutását. Hogy miként lesz egy ceruzarágó kreatívból öltönybe bújt sátánfajzat? Hosszú történtet...

Csütörtök

Tania beteg lett. Püff neki. A hír nem ért váratlanul, mert már tegnap is elég rossz bőrben volt, az viszont meglepett, hogy mindenki mennyire magától érthetődőnek vette, hogy akkor most én fogom átvenni a feladatait. Csütörtök estére volt kitűzve az újabb internal, péntekre pedig a prezi, szóval volt dolgunk bőven: hiányzott még a komplett image kampány, illetve a maradék anyagokon is volt még mit csinosítani. Az este 6ra megbeszélt internel végül 8kor kezdődött (komolyan, itt egy svájci szerintem egy hét alatt begolyózna), és miután Brian mindent rendben talált 9kor megosztottam mindent a népes account teammel is. 10 körül végre volt időm ebédelni, és egy csirkés Whooper majszolása közben közben Facekookot csekkolni. Ebéd után összeültünk a csapattal és ismertettem a haditervet: legkésőbb 1-ig mindenki küldje át az anyagot, amin dolgozik abban az állapotban, ahol tart, majd nyomás haza, mert reggel 1okor pihenten van rájuk szükségem. Tania nagyokat kuncogott, amikor telefonon ezt elmeséltem neki, ugyanis kizártnak tartotta, hogy bárkit is ki tudnék hajítani olyan korán. A szokás ugyanis itt az, hogy inkább maradnak hajnal 5ig, és másnap inkább be sem jönnek. Ez persze azt jelenti, hogy esélyed sincs bármit is változtatni az anyagokon másnap, szóval ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Amit zombiként jónak találok, arra másnap reggel általában csak csóválom a fejemet. Úgy néz ki mindenki vette a lapot, és láss csodát: ha nem is első szóra, és ha nem is 1kor, de fél kettőre sikerült elérnem, hogy mindenki hazamenjen.
Most már csak azon kell izguljak, hogy betartsák a kérésem másik felét is, és tényeleg beérjenek reggel 10-re. Arról nem is beszélve, hogy remélem holnapra Tania összeszedi magát annyira, hogy legalább a prezire el tudjon jönni.
Túl sok itt a változó tényező, én pedig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vicces anekdotákat meséljek most. Egy szösszenet csak legényéletemből (arra nincsenek szavak, hogy mennyire hiányzik a szebbik felem): 3 poharam van. Egy a narancslének, egy a kólának és egy a víznek. Mivel mindegyikből ugyanazt iszom, így nem kell mosogatnom. Hát így.