Péntek

Ma találkoztunk a back-up rendezővel. A nagy nevek képtelnek időben leszállítani a filmet arra a határidőre, amire nekünk kell, szóval sajna el kellett búcsúznunk tőlük. Elég nehezen barátkozom meg az új helyzettel, de nincs más választásom. Az egyetlen reményem, hogy bár a rendező nem nagy arc, az operatőr ugyanaz lesz, akivel John is forgatott volna, szóval szépnek legalább szép lesz a film. A meeting után kicsit jobb kedvem lett, mert a srác nem teljesen reménytelen…sőt! Tökre érti, hogy mit szeretnénk, és elvileg a technikai tudása is megvan hozzá, hogy valóra is tudja váltani. A srác amúgy maláj, és Desmond Ng-nek hívják. A nap további részét egy mood film összerakásával töltöttem, ami egy jövő heti kutatáshoz kell. Mókás, hogy szövegíró létemre mi mindent nem csinálok itt…imovie, photoshop, indesign…Pepó büszke lenne rám.

Este Briannál kreatív összejövetel volt. Évente összehívja az egész kreatív osztályt, hogy egy-két sör mellett értékeljék az elmúlt évet, és felvázolják a kihívásokat a következő évre. Engem azonban egyetlen dolog tartott csak lázban: vajon mekkora lehet Brian lakása, amiben elfér 7o ember☺
Persze mi később indultunk el, mint bárki más, mert meg kellett várni, míg ideérnek a proofok, és elindulhat a titkos projekt első végleges anyagának gyártása. Nagy lépés ez…szóval fél 7 is elmúlt, mire kocsiba ültünk, és elkezdtünk araszolni a dugóban…rettenetes volt…1,5 óra múlva kiderült, hogy épp most hagytuk el a lehajtót, szóval vissza kell fordulni a legközelebbi lehetőségnél és tenni egy egész kört: ez újabb 1 órát vett igénybe, majd fél óra kavarás a parkolóházban…fél 1o volt mire megérkeztünk. Nem voltunk túl népszerűek. Gyors vacsora, egy pohár sör a kézbe, és azonnal be is ültünk a konferenciaterembe. Nem Brian lakásán volt ugyanis az összejövetel, csupán az apartmankomplexum konferenciatermében. Csalódottságom leírhatatlan volt: 3 óra araszolás a dugóban, és mindez azért, hogy megnézzek egy konferenciatermet???? Pfff.
Brian beszéde következett, ami bár nem volt több, mint fél óra, de nekem még most is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. Az első mondat után mindenki a Brian hatása alatt volt, 1o perc után már én is meg akartam váltani a világot, és a végére a teremben lévő embereknek felének könnyes volt a szeme. Én ilyet még nem láttam...Biran az a típusú vezető, aki nem a bölcsességével, nem az ötleteivel hanem a lelkesedésével, és személyes varázsával veszi le az embereket a lábukról. Olyan tűz ég benne, ami könnyen lobbant lángra bárkit, akivel csak néhány szót is beszél. Az emberek nem tisztelik őt, hanem istenként imádják (nem túlzás), és bármit, de bármit megtennének érte. Az egész beszéd nagyon személyes volt, nem a cég célkitűzéseiről szólt, hanem nagyonis emberi szemszögből közelített: munka és magánélet egyensúlya, személyes célkitűzések, egyéni álmok megvalósítása…semmi corporate bullshit, csakis emberi tényezők. A human kind egy másik, sokkal megélhetőbb aspektusát ismertem meg ezen az estén. A végén persze elhangzott a felszólítás, hogy ha bárkinek valami kérdése van, tegye fel. Síri csend volt a teremben, majd lassan felállt az egyik art director, és elcsukló hangon annyit mondott: „Nekem csak egy kérdésem lenne. Ugye még sokáig velünk maradsz?“ Ennyi. A hatás leírhatatlan volt. Tudom elég giccses ez az egész, és talán nem is mutatom be a dolgokat a legjobban, de az a lelkesedés, az a tűz, ami abban a teremben volt akkor…én még soha nem voltam részese semmi ilyesminek. Akkor vált világossá, hogy mit jelent az, hogy Ázsiában a dolgokat a személyes kapcsolatok vezérlik, és ha a beosztottak szeretik a főnököt, akkor mindent megtesznek neki. A dolog működik, jobban mint bármilyen más vezetői taktika, amival eddig találkoztam rövid életem során. Most megint kicsit mormonnak érzem magam, de nem tehetek róla.

Néhány kép az estéről:

Megjött a munszun

Nem túl gyakran, de eddig is esett néha, de tényleg csak néha. Mindenki csodálkozott is, hogy ahhoz képest, hogy esős évszak van, valahogy nem akar esni. Na de hétfő óta…minden nap szakad. Mostanra már teljesen biztos vagyok benne, hogy az a kifejezés, hogy úgy esik, mintha dézsából öntetnék, valahonnan ázsiából származhat. Otthon nem lenne értelme ilyet kitalálni. De hogy megértsétek, leírom részletesen: Először lassan elsötétül az ég. Ez a legszebb része az egésznek, mert bár a belvárosban vaksötét lesz, a város szélén világít a nap, és olyan mintha egy aranyló gyűrű venné körül a várost. Aztán egy hatalmas dörrenés…és elkezd szakadni. Az emberek az irodában mind az ablakhoz szaladnak és nézik az esőt, egészen addig, amíg már olyan erősen nem esik, hogy már nem látjuk a szomszédos irodaházat sem. Persze mindeközben percenként dörög és villámlik, dörög és villámlik. Én ma csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit fogok csinálni, ha szombat reggel is ilyen idő lesz és törlik a járatomat Yoggyakartába. (vagy ha nem törlik, és ilyen időben száll fel, az amúgy sem túl jóhírű fapados gépem) Az nem érintene valami kellemesen. Már teljesen ki vagyok éhezve a kalandra, ami Yoggyakartában vár rám: pezsgő kultúrális élet, művészek, a világ legnagyobb hindu templomkomplexuma…szóval az eső most igazán nem jön jókor.

De ha a helyiek is megtanultak együtt élni az esővel, akkor én miért ne tudnék? Vicces dolgokat művelnek ugyanis: amint elkezd esni, a robogósok azonnal félreállnak az út szélére, és a náluk lévő nejlonzsákokkal letakarják a robogókat, ők maguk pedig behúzódnak egy közeli eresz alá. (Az elvetemültebbek inkább magukat borítják be a nejlonnal, a cipőjüket bedobják a hátizsákjukba, és mezitlán, nejlonostul robogóznak tovább. Ez így eddig nem túl érdekes, de képzeljétek el, hogy milyen lehet ez, ha mindezt ötvenes csoportokban teszik. Én órákig el tudnám nézni őket. Kb 5 perc elég ahhoz, hogy a csatornarendszer megadja magát (mint mondtam a hollandok nem hagytak maguk után értlkelhető infrastruktúrát…tényleg a világ legrosszabb gyarmatosítói voltak), és további 5 percen belül már 10-15 cm magasan áll a víz. Amint átjöttünk a városon (most egy Pacific Place nevű plázában vagyok a Starbuckban), megértettem, hogy nem csak a felvágás az oka annak, hogy az emberek nyolcvan százaléka SUV-okat vesz. Volt olyan része az útnak ahol 40 centi magasan állt a víz…egy hagyományos autó ezzel már nehezen tudna megküzdeni. És ez Jakarta egyik főútja, szóval képzelhetitek mi a helyzet a mellékutakon…amúgy 2X3 sáv halad az egyik irányba plusz egy buszsáv, és ugyanennyi vissza. De az arányok miatt mit sem érzel ebből az egészből. Emlékszem, amikor Évi Moszvkáról mesélve hasonló méreteket említett…el voltam hűlve…most meg…tök normális. Kiváncsi leszek milyen lesz hazamenni a lapos városba, ahol a legszélesebb utak is csak fele akkorák, mint itt a mellékutak. De azt hiszem az arányokon múlik minden.
De vissza az esőhöz: a trópusi eső meleg. Nem fázol, nem leszel beteg…csupán vizes leszel. A levegő sem hűl le, csak 1-2 fokot. Emlékszem, amikor először áztam el itt. Végig nevettem hazafelé…annyira más érzés volt. Na jó, most biztos tök hülyének néztek, de itt tényleg vicces elázni. Csak tudnod kell, hogy merre sétálj…itt ugyanis, nem nagyon fáradnak azzal az autósok, hogy megpróbáljanak úgy manőverezni, hogy ne takarjanak be nyakig…(Marci, te nagyon élveznél itt vezetni)…de amúgy is…itt bolondnak tartanak mindenkit, aki az utcán sétál, szóval a bolondok megérdemlik.

Hétfő - Hope

Azt sem tudom hol kezdjem…annyi minden történt egy nap alatt. Ma tudtam meg, hogy Sonny apukáját hétvégén kórházba vitték, mert infarktusa volt. Szerencsére nincs baja, de bent tartják megfigyelésre. A családot azonban komolyan figyelmeztette az orvos, hogy ha nem változtatnak sürgősen az életmódjukon, akkor szép lassan mind a kórházban fognak kikötni. Túl sokat esznek, és mindig étteremben. Hogy mi a probléma az utóbbival? Ázsibában előszeretetettel használják az úgynevezett MSG-t, ami nem más, mint egy mesterséges ízfokozó. Fogalmam sincs, hogy otthon ezt használják-e (Anyu erről biztos többet tud, ilyenekben ő a szakértő), de itt a tanultabb emberek úgy tartják, hogy az MSG nem más, mint lassú méreg…Szingapúrban a legtöbb étteremben már mindenhol kiírják, hogy az ételek nem tartalmaznak MSG-t. Szóval Sonny családja komoly életmódváltáson esett át: ezentúl csak otthoni kosztot esznek. Ha azt gondoljátok azonban, hogy az anyukája kezdett el főzni, akkor tévedtek. Felvettek egy szakácsot.

Fejlemények vannak Tania és sofőr vonalon is…azt hiszem Gabesz írta azt, hogy olyan ez, mint a csengetett Milord? és tökéletesen igaza van. Szóval itt a legújabb epizód: a múltkori hevesebb szóváltás óta a sofőr egyszerűen nem jelenkezett többet…mostanra pedig szinte már biztos, hogy végleg kereket oldott, szóval a kertész végre megkapja az előléptetést, amire vágyott, a házvezetőnő pedig felhozhatja az unokaöccsét vidékről, hogy betöltse a kertész állását. El sem tudjátok képzelni, hogy srác milyen boldog: ilyen széles vigyort, én még életemben nem láttam szerintem. Egyedüt Tania nem örül, mert most megint meg kell szoknia egy idegent maga körül (ma mesélte, hogy lényegében a szobáján kívül, mindig fel kell öltöznie rendesen a személyzet miatt, ami azért elég fura), és egyébként is rosszul érzi magát, amiért az öreg köszönés nélkül eltűnt. "Szerned a múltkori veszekedés miatt volt? – kérdezte elgondolkozva. Naná – vágtam rá őszintén – mi másért?" Hát ennyi. Azóta rettenetes lelkiismeretfurdalása van, amiért nem csak a cégnél, de otthon sem boldogul a beosztottjaival.

Tegnap volt itt egy auszrál rendező, a neve John Gwyther. Nagyon lelkes volt, amikor megkapta a scripetet és az animaticot, amit készítettünk, és azonnal iderepült találkozni velünk. Állítólag ilyen jól összerakott filmet még nem látott Indonéziából. Nos, amikor meglátott minket az asztal túloldalán, megértette a dolgot. Azt mondta úgy nézünk ki, mint egy Benetton hirdetés. A pasas amúgy az elmúlt egy évet Kínában, Indiában és Kuala Lumpurban töltötte, mert ott dübörög a filmkészítés. A teremben én voltam az egyetlen, aki értette miről beszél, amikor azt mondja, hogy a reklámipar komoly válságban van nyugaton, és minden filmért meg kell küzdeni. A portfóliója elég meggyőző volt (amit a neten láttam is elég jó volt, de az új filmkei sokkal jobbak), és úgy tűnt érti is, hogy mit szeretnénk, volt egy-két jó ötlete a befejezést illetően is, aminek külön örültem, mert azzal én még nem vagyok elégedett. Kezdem elhinni, hogy tényleg jó lesz a film☺ Múlt pénteken ugyanis eléggé le voltam törve, amiért az új-zélandi nagyágyú visszautasította a felkérésünket, mert bár tetszett neki a filmötlet, de ennyi idő alatt nem tudná úgy megcsinálni, ahogy szeretné. Azóta naponta küld SMS-eket a producernek, hogy nem lehetne-e eltolni a forgatást januárra…
Persze problémák is vannak bőven: a timing irreális, a helyi törvények miatt csak belföltön lehet forgatni…de megoldjuk. MEGOLDJUK!

Utolsó hétvége Jakartában - Bizony

Pénteken szokás szerint megint jelenésünk volt az ügyfélnél, de ezúttal már csak hárman mentünk: Monika a business director, Tania és én, mert sosem árt ha van egy sápadtarcú a brigádban. Továbbra sem tudom túltenni magam azon a kontraszton, ami az ügyfél irodaházának aulája és azon terem között feszül, ahol a megbeszéléseinket tartjuk. Az előbbi töménytelen márványtól, arany berakásoktól csillog, míg az utóbbi egy végtelenül lepukkant nyomasztó lyuk egy még a gyarmatosítás idejéből származó projectorral, aminek könyörögni kell hogy legyen már kedves barátságot kötni a laptoppal és kivetítani a képet.

Így néz ki a gado-gado, ha Tania rendeli...

és így, ha én. Hinnétek, hogy az enyém a finomabb?

Monikarol szerintem még nem meséltem: 3oas évei végén jár, 3 gyönyörű kislány édesanyja és egy túlsúlyos negyveves zseni boldog felesége (ő csak Dagopedianak hívja: Dag és Wikipedia. Ééééérted). A lényeg nem is az, hogy ki ő, hanem hogy hogy néz ki…csupa divatos holmi, minden passzol mindennel, minde nap másképp fésült frizura és hajmeresztő színű és magasságú cipők. A helyzetet talán az érzékelteti a legjobban, hogy a kislánya Haloweenkor nem vámpírnak, zombinak vagy csontvázkirálylánynak maszkírozta magát. Ó, nem. Ő Coco Chanel-nek öltözött!
Miután a folyosón gondterhelt beszélgetést folytattak arrók, hogy vajon Chanel táskát vagy gyémántgyűrűt kérjen a férjétől születésnapjára biztos voltam benne, hogy kőgazdagok. Az irodában nem ő lenne az egyetlen. Tania azonban hamar kiábrándított: „Egyáltalán nem olyan gazdag, mint amilyennek tűnik. Manando-ban nőtt, fel ennyi az egész.“ Miután a hely neve az égvilágon nem mondott semmit, Tania szinte suttogva folytatta: "Manando egy kisváros Sulawesi-től északra. Az itteni emberek minden pénzüket ruhákra, ékszerekre és olyan csecsebecsékre költik, amitől gazdagnak tűnnek. Mindenük a divat és a csillogás, és azt képzelik, hogy valahol Monacoban élnek. Az anyukám is ott született, hidd el tudom miről beszélek.“
A prezi jól ment, és bár eredetileg úgy volt, hogy nem kell visszamennünk az irodába, a terv sajna változott: hétfőre elő kellett varázsolnunk egy második listát helyi rendezőkből, arra az esetre, ha az ügyfél elsápadna a külföldiek gázsiját látva. Itt valahogy a dugóban araszolni is más: kezdett sötétetni, az eső kopogott az autó tetején, mi pedig kényelmesen olvatsunk a hátsó ülésen a villanyfényben. Igen, be kell vallanom épp az Alkonyatot bújom. Ciki, de ez van.
6 körül értünk vissza az irodába, és 8ig egyik DVD-t néztük a másik után, de továbbra is az volt az érzésem, hogy a régió rendezőinek munkáiból hiányzik az őszinteség…de ha erre futja csak, akkor legyen, valahogy majd kiverjük belőlük, ami nekünk kell. Megjegyzem itt sokkal nyitottabban kezelik a rendező kérdést mint otthon: itt nem állnak meg a hazai rendezők felkutatásánál, hanem a minimum a régió a keresési rádiusz. Ennek több oka is van: a külföldi rendezők nagyjából mind egy árkategóriába tartoznak, illetve a nyelv sem jelent akkora problémát, mint otthon. Na és persze a minőség…indonéz barátaim sajnos nem túl erősek rendezésben. De a lényeg, hogy a hiányosságaikat nyitottsággal kompenzálják.

A péntek este maradék részét olvasással töltöttem, illetve hosszú idő után megint úsztam. Minden alkalommal megfogadom, hogy többet jövök majd a medence környékére, sőt reggel is úszhatnék ha fel tudnék kelni, de valahogy soha nem sikerült betartani az ígéretemet.
Szombat reggel (na jó, délelőtt) kénytelen voltam elslattyogni a legközelebbi könyvesboltig, és megvenni a következő részt. Akciós volt, így nem volt más választásom: megvettem mind a 3 kötetet, ami eddig megjelent. Innen az utam egyenesen a Ratu Plaza-ba vezetett, ahol a város legjobb kalóz DVD-it árulják. Magyarázatképpen: mivel az internet lassúsága lehetetlenné teszi a torrent használatát, hát a filmeket kalóz DVD-ken árulják a plázákban. Még számlát is kapsz róla a kasszánál. A minőség persze nem éppen a legjobb, de kit izgat, ha egy filmért mindössze 7.000 Rp-t kell fizetned. Ez nagyjából 15o forint. Azon gondolkodtam, hogy ha lennének fapados DVD-k, amik ugyan nem HD minőségűek lennének, de bőven az évezhetőség keretein belül maradnának, az emberek vajon akkor is vesződnének a letöltéssel? Én vagyok az egyetlen, aki nemmel válaszolna erre kérdésre?
Kihasználva az indonéz törvények ezen kiskapuját begyűjtöttem a Mad Men első két évadját, és boldogan indultam haza, hogy belevágjak a zombi hétvégémnek: a könyveim, a DVD-k, házhoz szállított kaja és én. A Mad Men első néhány része nem kötött le túlzottan, úgyhogy belekezdtem az Újholdba. A 1oo. oldal környékén nem bírtam tovább: a sztori továbbra sem akart túllendülni a tizenéves főhős első szerelem utáni sokkján, szóval lementem a bolta némi chipsért és sörért. Ezek után ismét képes voltam magam férfiként értékelni, és alig 15o oldal múlva ismét a félelmetes résznél tartottam. Juhú.
A vasárnap hasonlóan eseménydúsan telt: Mad Man és New Moon.
Bocs.

Csecsebecse

A csütörtök megint úgy telt el, hogy észre sem vettem, hogy már besötétedett. Holnap megyünk az ügyfélhez prezentálni, szinte már hagyomány, hogy minden péntekemet egy hangszigetelt szobában töltöm (a project ennyire titkos ugyanis). Napközben azonban annyira besokalltunk, hogy úgy döntöttünk, hogy kiszöktünk egy órára a közeli bolhapiacra.

Amint kocsiba szálltunk, feltűnt, hogy nem a sofőr vezet, hanem a kertész. Kérdeztem Taniát, hogy mi történt az öreg sofőrrel, és kiderült, hogy hétfő este óta egyszerűen nem jelentkezett. Hétfőn elég csúnyán összevesztek, mert sorozatosan nem lehetett telefonon elérni a sofőrt, így mindig fél órákat kellett várni a pláza vagy étterem bejáratánál, míg nagy nehezen előkerült. Hétfőn Tania rákérdezett, hogy miért nem működik a telefonja, mire kiderült, hogy a sofőr eltelefonálta az összes összeget, ami a kártyán volt, így most a szám nem kapcsolható. A telefont azért kapta, hogy Taniát fel tudja hívni, és ha le is beszéte az összeget a családjával, legalább szólhatna, hogy újra fel kell tölteni, hogy elérhető legyen (ezek nem az én gondolataim, csak leírom a tényeket). Tanai nagyon dühös lett, a sofőr meg csak sunyin vigyorgott…és másnap nem jött dolgozni. Mivel a telefonja nem működik, így nem lehet elérni…tehát senki nem tudja mi is történt vele valójában. A kertész persze végtelenül boldog, és minden adandó alkalommal elmondja Tanianak, hogy nem is érti miért tűri el, hogy az öreg ilyeneket megengedjen magának, és ő Tania helyében már bizony rég kirúgta volna. Én remekül szórakozom ezen, Tania persze kevésbé mert most kénytelen a kertészt befogni vezetni, aminek két kellemetlen mellékhatása is van: az első, hogy a kert egy-két hét múlva katasztrofálisan fog kinézni, a másik pedig hogy mindig mindenhonnan el fog késni, mert a kertésznek fogalma sincs a belváros utcáiról.
Na de vissza a bolhapiachoz: Nem is igazán piac ez, sokkal inkább egy utca tele mindenféle kincsekkel: rengeteg régiség, indonéz maszkok, fabábuk, csillárok…minden, a régi Jakartából megmaradt. Elképesztő dolgokra lehet itt rábukkanni…persze a fele hamisítvány, de ameddig nem kerül sokba, és otthon senki nem jön rá, hogy kamu a Ming dinasztia korabeli kínai porcelán, addig nem zavar a dolog. Büszke vagyok magamra: nem vettem semmit. Egyedül nem is szabad semmit vennem, mert nekem minden kétszer annyiba kerülne, mert fehér vagyok. Majd egyszer visszamegyünk Tania-val, mert ő jól tud alkudni, bár a bőrszínével azért nála sincs minden rendben☺









A melóba visszaérve folytattam az animatic összepakolását, aminek még reggel álltam neki, illetve rendezőket kellett keresnem. A filmet szerencsére elég kerek összegből fogjuk forgatni, szóval nem akármilyen nevek közül válogathatok. Korábban fogalmam sem volt róla, hogy Dél-Afrikában ilyen jó rendezők vannak. Szóval onnan két rendezőt választottunk, és egy harmadikat Új-Zélandról. Persze kell 3 back-up opció is, ha az ügyfél esetleg infarktust kapna az árak láttán, szóval most az ázsiai arcok munkáját nézegetem. Általánosságban elmondható, hogy az áltag messze a magyar színvonal felett teljesít, de mindegyik ugyanolyan stílusban nyomja: nagyon mű az egész, minden olyan mesterkélt. Nekünk pedig most nem igazán erre lenne szülségünk...na majd meglátjuk.

Szerdai szösszenetek

Tudom, ellustultam…az utolsó bejegyzés óta majdnem egy egész hét eltelt, ami igazán tarthatatlan állapot. De a helyztet itt hétfő óta igencsak kritikusra fordult, a blog pedig nem arra való, hogy az ember panaszkodjon, szóval inkább nem írtam semmit. Mivel a napok dolgosan teltek, ezért túl sok élménnyel nem gazdagodtam, így most csak szösszeneteket tudok megosztani veletek.

Hallotam egy érdekes elméletet a rizstermelő és nem rizstermelő országokról. Ezen eszmefuttatás szerint, azokban az országokban, ahol a lakosság fő tápláléka a rizs, ott az emberek sokkal szorgalmasabbak illetve jobban szervezettek: tisztában vannak vele, hogy ha nem termelik meg a szükséges rizsmennyiséget, akkor bizony éhen fognak halni. Ennél jobb motiváció pedig nem igazán kell a munkához. Ez főleg Észak-Ázsiára jellemző. Délen azonban egészen más a helyzet: itt a természet minden jóval ellátja az őslakosokat, hiszen a gyümölcsöket csak le kell szedni a fáról. Itt tehát nem kell félni az éhínségtől, így az emberek errefelé sokkal mosolygósabbak, és a káosz sem zavar senkit, hiszen amíg van mit enni, addig minden rendben van.

Képzeljétek, itt nem divat a felhajtott gallér. Mindenki úgy hordja, ahogy azt értelmes emberek tennék. Vannak viszont hatalmas szemüvegek. Nem napszemüveg, rendes, vaksiknak való, amik még annál is nagyobbak, mint ami nálunk a szockó időben volt. Egészen mókás.

Nem tartják be viszont a piszoárszabályt. Azt az íratlan törvényt, miszerint egy nyilvános WC-be lépve ha észreveszed, hogy valaki más is van ott, a tőle lehető legtávolabb eső piszoárt választod. Na itt nem. Itt simán mellédállnak, és kedveseb elkezdenek veled beszélgetni. Hogy mik vannak…

Tegnap hosszú idő óta először sikerült emberi időben hazakeverednem. Elhatároztam, hogy megpróbálok visszatérni az első hetek rutinjához: hazafelé bevásároltam, majd lementem úszni. A medencében egy arab néni is úszkált, és meglepetésemre tetőtől talpig be volt bugyolálva. Úgy néz ki a vallási szabályok a fürdőruhára is kiterjednek. azon gondolkodom, hogy vannak-e egyáltalán muzulmán úszónők. Ilyen szerkóban nem sok esélyük lehet…
Ja, és képzeljétek a függöny után újabb csinosításon esett túl a lakásom: a tulaj óriási tükröket szerelt fel a nappaliba. Ennek köszönhetően a tér ugyan tágasabb lett, de most nincs olyan pontja a lakásnak ahol valamelyik tükörből ne látnám magamat. Roppant bosszantó szembesülni minden egyes fintorommal, bamba arckifejezésemmel...de komolyan.

Vezeklésül a sok elmulasztott bejegyzésért, csatolok egy érdekes feladványt.

Első ránézésre ez egy normális liftbelső.
De ha jobban megnézitek a számokat...van ott egy-két furcsaság.

Happy Birthday!

Egy történet arról, hogy egy bárgyú vigyortól...

...a véletlenek milyen különös láncolata vezethet el ide:

Péntek volt, de nem akármilyen péntek. Ezen a napon ugyanis 4 kolléga is ünnepelte a születésnapját, tehát estére hatalmas buli volt kilátásban. Mint a bevezető képen is látszik, itt is hagyomány, hogy a szülinapos képébe nyomnak egy jólszituált tortát, bár itt a pisszegés, és az inkább béna mint aranyos „gyereleanagytárgyalóba“ korszakon már túlnőttek. Mivel az ügynökség 4 talán legszórakoztatóbb arcának összesen 15o. születésnapját készültük megünnepelni, mindenki be volt sózva. Egy elég puccos helyet béreltek ki, és a meghvíó szerint Oktoberfest volt a party témája. Na, ehhez képest volt vacsorára spagetti és tavaszi tekercs, ingyen bor\sör és halloween jelmezbe öltözött pincérek. Kisebb képzavar gondoltam magaban, és a tükör előtt szorgalmasan begyakorolt német boldog születésnapot nótámat inkább csak magamban dúdoltam el.
Hamar kiderült, hogy az indonézek imádnak fényképezkedni. Mint Agnes mesélte, őt a képek maguk nem is annyira érdeklik, inkább csak az az őrület, amikor valaki előveszi a kameráját, és mindenki rohan, hogy rajta lehessen a képeken. És tényleg: a fotóóó felkiáltásra a hely minden sarkából kezdek el rohanni az emberek a mindeféle magasságú tűsarkakon. Hát íme, néhány kép az esétről, ami világosan cáfolja azt az elképzelésemet, hogy az indonézek és az alkohol nem rokon fogalmak. (jójó, azt hozzá kell tenni, hogy a mi ügynökségünkön azért mindenféle náció dolgozik, szóval a csúnya elázás nem írható egyértelműen az őslakosok számlájára)

A nap hősei: Kanyalia, Ernest, Thomas és Karen

Eszegetünk, iszogatunk, kultúráltan szórakozunk...

És akik mindezt előadják: Suhaila, Dian, Steve, Tania és Mr. G.

Mint egy rossz vicc:
a kínai, a magyar, az indonéz és a maláj elmennek szórakozni.

Vagy tudok egy másikat:
A dán, az indiai a koreai és a magyar véletlenül találkoznak.

Ennek viszont már fele sem tréfa: a felesek elől szabályosan bújkálnom kellett,
és csak egy-egy fotó erejéig mertem előbújni rejtekemből...a sörcsap mellől.

Nem látszik, de a kép egy asztal tetején készült.

Hófehérke és a két törpe. (bocsi)



Csíííz.