Tegnap este meló után Sonny-val vacsoráztam. Szerintem már meséltem róla, de ha mégsem, akkor essünk túl a bemutatkozáson: 22 éves, származását tekintve kínai, vallására nézve zsidó, testsúlyát tekintve pedig a gravitáció megrögzött ellensége. Folyton piszkálom is : eat less move more! A több mozgás általában kimerül annyiban, hogy hozzám vág valamit. Pedig én csak jót akarok neki. De tényleg. Szóval, este elmentünk egy indiai gyorsétterembe a közelben, és közben az indonéziai fiatalok életéről faggattam. A kép persze megint kicsit torz, mert Sonny jómódú kínai szülők egy szem csemetéje, tehát megintcsak a felső középosztály kiváltságos életébe kaphattam belippantást.
Sonny a gimi befejeztével az Egyesült Államokban tanult egy neves reklámiskolában. Mint megtudtam a Miami Ad School nem valami menő, annál van két sokkal nevebb intézmény is, amelyek nevére természetesen nem emlékszem. Sonny tehát az USA-ban töltötte egyetemi éveit, sok más indonéz barátjával együtt. A helyi felsőoktatás híre ugyanis katasztrofális, így minden tehetősebb család Ausztráliába vagy Amerikába küldi a gyerekét, hogy ott szerezzenek diplomát, a nagyon tehetősek pedig angol egyetemeken kötnek ki. De miért jöttél haza, ha már kint éltél négy évet? Miért jön egyáltalán haza bárki?– kérdeztem értetlenül, aki a magyar szokásokból kiindulva egyértelműnek vettem, hogy ha külföndön élsz huzamosabb ideig, akkor bizony kint is maradsz. „Én nem akartam – magyarázta Sonny – de a válság pont azokban a hónapokban tört ki, és nem volt olyan ügynökség, aki alkalmazott volna. Utána megpróbáltam Kínában munkát találni, de nem volt elég jó a nyelvtudásom, így itthon kötöttem ki.“ Az áltag indonéz fiatal azonban nem így gondolkodik. Nekik eszük ágában sincs külföldön maradni, amikor itthon várja őket a szerető család készen arra, hogy életük végéig teletömje a zsebüket pénzzel, vagy valami alibi-állást biztosítsanak nekik valamelyik családi vállalkozásban. A fiatalok egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy próbára tegyék magukat az ismeretlenben.
Tania ma mesélt egy elég jellemző példát az indonéz családmodellre. Az unokatestvére kint tanult az államokban, majd mikor hazajött megismerkedett egy kedves mohamedán fiúval, és nem sokkal később hozzá is ment. A szülők vettek nekik egy házat, ellátták őket pénzzel, így a lánynak nem kellett dolgoznia. Hamarosan született három gyönyörű gyerekük, amiért a szülők még több pénzt adtak nekik. A férj büszkeségét azonban bántotta, hogy a felesége szüleinek pénzén kell élnie, így elvált a feleségétől és továbbállt. A mohamedán szokások szerint ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy háromszor elismételte hangosan: Elválok tőled. Elválok tőled. Elválok tőled. A válás ezzel meg is történt. Nem sokkal később a nagybácsi váratlanul meghalt, így hogy ne legyen egyedül a 3 unoka közül a legidősebb a nagymamához költözött, a faképnél hagyott lány pedig a két kisebbik gyerekkel a saját házában él. A nő depressziós, mert egész életében nem dolgozott, és úgy érzi senkinek sincs hasznára, a nagynéni pedig nem boldogul a pénzügyekkel és a sok rokonnal, akik folyton pénzt kérnek tőle. A helyzet az, hogy itt a szülők egészségtelen mértékben próbálnak gondoskodni a gyerekeikről, és a gondoskodás akkor sem ér véget, ha azoknak saját gyerekeik lesznek. Ha ugyanis már van egy valaki a családban, aki megcsinálta a szerencséjét, és felküzdötte magát a középosztályba, akkor a többiek nyugodtan hátradőlhetnek, mert nekik is jut bőven a jóból.
Sonny a gimi befejeztével az Egyesült Államokban tanult egy neves reklámiskolában. Mint megtudtam a Miami Ad School nem valami menő, annál van két sokkal nevebb intézmény is, amelyek nevére természetesen nem emlékszem. Sonny tehát az USA-ban töltötte egyetemi éveit, sok más indonéz barátjával együtt. A helyi felsőoktatás híre ugyanis katasztrofális, így minden tehetősebb család Ausztráliába vagy Amerikába küldi a gyerekét, hogy ott szerezzenek diplomát, a nagyon tehetősek pedig angol egyetemeken kötnek ki. De miért jöttél haza, ha már kint éltél négy évet? Miért jön egyáltalán haza bárki?– kérdeztem értetlenül, aki a magyar szokásokból kiindulva egyértelműnek vettem, hogy ha külföndön élsz huzamosabb ideig, akkor bizony kint is maradsz. „Én nem akartam – magyarázta Sonny – de a válság pont azokban a hónapokban tört ki, és nem volt olyan ügynökség, aki alkalmazott volna. Utána megpróbáltam Kínában munkát találni, de nem volt elég jó a nyelvtudásom, így itthon kötöttem ki.“ Az áltag indonéz fiatal azonban nem így gondolkodik. Nekik eszük ágában sincs külföldön maradni, amikor itthon várja őket a szerető család készen arra, hogy életük végéig teletömje a zsebüket pénzzel, vagy valami alibi-állást biztosítsanak nekik valamelyik családi vállalkozásban. A fiatalok egyszerűen túl lusták ahhoz, hogy próbára tegyék magukat az ismeretlenben.
Tania ma mesélt egy elég jellemző példát az indonéz családmodellre. Az unokatestvére kint tanult az államokban, majd mikor hazajött megismerkedett egy kedves mohamedán fiúval, és nem sokkal később hozzá is ment. A szülők vettek nekik egy házat, ellátták őket pénzzel, így a lánynak nem kellett dolgoznia. Hamarosan született három gyönyörű gyerekük, amiért a szülők még több pénzt adtak nekik. A férj büszkeségét azonban bántotta, hogy a felesége szüleinek pénzén kell élnie, így elvált a feleségétől és továbbállt. A mohamedán szokások szerint ehhez mindössze annyit kellett tennie, hogy háromszor elismételte hangosan: Elválok tőled. Elválok tőled. Elválok tőled. A válás ezzel meg is történt. Nem sokkal később a nagybácsi váratlanul meghalt, így hogy ne legyen egyedül a 3 unoka közül a legidősebb a nagymamához költözött, a faképnél hagyott lány pedig a két kisebbik gyerekkel a saját házában él. A nő depressziós, mert egész életében nem dolgozott, és úgy érzi senkinek sincs hasznára, a nagynéni pedig nem boldogul a pénzügyekkel és a sok rokonnal, akik folyton pénzt kérnek tőle. A helyzet az, hogy itt a szülők egészségtelen mértékben próbálnak gondoskodni a gyerekeikről, és a gondoskodás akkor sem ér véget, ha azoknak saját gyerekeik lesznek. Ha ugyanis már van egy valaki a családban, aki megcsinálta a szerencséjét, és felküzdötte magát a középosztályba, akkor a többiek nyugodtan hátradőlhetnek, mert nekik is jut bőven a jóból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése