Szombat

Hogy mit szeretek legjobban a szombatokban? Azt, hogy nem lehet elég későn felkelni. Ennek szellemében sikerült délután 1kor felkelnem, és vagy kettőig is eltartott mire az ágyból először a kanapéra, majd a kanapéról a fürdőbe sikerült átteleportálnom magam. Csak semmi kapkodás.

Délutánra megbeszéltük Thomassal, hogy elmegyünk kávézni. Ő mindössze 2 hónappal korábban érkezett Jakartába mint én, szóval neki is bőven van még mit felfedeznie. Gőzölgő kávé és egy szelet krémes sütemény mellett beszélgetni nem épp a legférfiasabb program, de ne felejtsétek, hogy McGaverről van szó jómagam pedig titkosügynök vagyok, vagy mi a szösz, tehát sosem lehet tudni milyen kalanbba keveredünk majd. Thomas délután 4kor ért ide, és nem kis döbbenetemre maga vezette az autóját. Nem vagyok teljesen gyagya, ez itt tényleg nagy szó: senkit nem láttam még, hogy saját maga vezette volna a kocsiját. Ez olyan, mintha valaki gyalog menne át a szemben lévő Statbucksba…csak a bolondok csinálnak ilyet.
Na szóval a két fehér srác nekivágott Jakarta felhőkarcolódzsungelének, hogy megtaláljuk a kávézót, amiről azt regélték, hogy egészen más mint a puccos helyek, ahol eddig mindketten megfordultunk. Vagy másfél órányi fel-alá kocsikázás után végre meglaláltuk a helyet, ami tényleg nagyon autentikus volt, annyira hogy még néhány munkatársunkkal is talákoztunk, akik meghívtak minket egy utcai fesztiválra, ami valahol a kikötőnél volt. Az ötlet tényleg jól hangzott, az út pedig még ennél is kalandosabbnak ígérkezett, mivel egyikünknek sem volt még csak halvány elképzelése sem, hogy hogyan kell eljutani a kikötőbe. Megoldjuk, vágtuk rá egyszerre, először azonban be kellett néznünk egy galéria megnyitóra, amit Tania egyik barátnője vezetett.
A csajnak irigylésre méltó élete van: ő vezetei az indonéziai Christie's aukciós házat, emellett pedig két éttermet is üzemeltet, és ezt a galériát, ami fiatal kortárs művészeket próbál felkarolni. Mindezt úgy, hogy van két gyönyörű kislánya, és ha jól értettem még egy férj is tartozik a már-már túlzottan idillukus képhez.
A hely tömve volt, ami nem is volt csoda, hiszen a kiállítás koncepciója tényleg érdekes volt: egy fiatal indonéz művész 10x10-es képei voltak kiállítva, amit még New Yorkban festett, amikor nem nagyon volt pénze vászonra, így a lehető legkisebb méretben próbálta kibontakoztatni képességeit, és megszabadulni a szerelmi bánatától. A kis képek közül mindenki kedvére válogathat és tetszőleges formában, méretben és koncepció szerint összerakhatja a saját képét, így a végleges kép egyfajta co-produkció formájában jön létre. Thomast mindössze fél órára hagytam felügyelet nélkül, amíg a tulajdonossal beszélgettem, de mikor újra megtaláltam már szorgosan ügyködött a saját képe összeállításán. 9 képecsképből próbálta összerakni sajátját, de az üzlethez nyilvánvalóan több érzéke volt, mint a színekhez. Rossz volt nézni…végül két órával és több száz variációval később végre megtaláltuk a tökéletes kollekciót. Heuréka! Fizettünk, bezsebeltünk egy potya vacsorameghívást a most nyíló harmadik étterembe, és már úton is voltunk az ismeretlen felé.

A fesztivál persze épp akkor ért véget amikor odaértünk, a fotókiállítást az orrunk előtt zárták be, a buliba pedig, ahova eredetileg mentünk volna horribilis volt a belépő. A többiek úgy döntöttek, hogy nincs itt semmi látnivaló, szóval irány a Café Batavia. Erre persze mindkettőnk szeme felcsillant, Thomas ugyanis legalább annyira odavan a helyért, mint én. Este még hangulatosabb, mint napközben, ráadásul most élő zene is volt: egy kellemes japán hölgyemény játszott szaxofonon, akit egy félszemű nagybőgős kísért, egy másik fura fazon pedig zongorán klimpírozott. Bizarr egy banda, de a zene jó volt. Néhány koktéllal és egy roppant furcsa játékkal később (kivel szexelnél inkább: Godzillával vagy az indonéz elnökkel…haló, mivan???) úgy döntöttünk, hogy ideje, hogy a sápadtarcúak nyugovóra térjenek.
Hazafelé Thomas megmutatta Jakarta kevésbé csillogó arcát: a főút mentén hosszú kilométereken keresztül sorakoztak az éjszaki pillangók (több százan, ha nem éppen több ezren), akik mellett mind 1-1 fiatal srác állt robogóval (ők vigyáztak a lányokra, és a főleg a főnök pénzére, a robogó pedig arra kellett, hogy követni tudja a "védencét", ha a kuncsaft szobára viszi). Rövid szoknya, magas sarok, mélyen kivágott átlátszó blúz…de még az erős smink ellenére is egyértelműen látszott, hogy egyik csaj sem volt idősebb 14-15 évnél. A legtöbb család általában csak a fiúkat küldi iskolába – magyarázta Thomas – így azoknak a lányoknak, akik jobb életre vágynak, mint amit egy takarítónő fizetéséből meg tudnának teremteni, ez a legkönnyebb módja a pénzszerzésnek…hát ez van a felhőkarcolók árnyékában.