A hétvégét egy Jakarta kikötőjétől mindössze egy órányira található szigeten töltöttem. A hely neve Puala Machan, ami magyarul Tigris szigetet jelent, de mélységes csalódásomra tigrisekkel csak felfújható strandcucc formájában találkoztam. Egy mindössze egy hektáros magánszigetről van szó, amiről csak nagyon kevesen tudnak. Bár van weboldala, inkább csak szájról szájra terjed, és a jakartaiak titkos paradicsomaként tartják számon. A hely koncepciója a következő: max 10-15 embert látnak vendégül egyszerre, és amennyire csak lehet próbálják együtt tartani a társaságot. A bungalók ugyan szét vannak szórva a szigeten, így mindenki élvezheti a csendet és a magányt, de egy asztalanál eszünk, együtt töltjük az esét a sziget közepén kialakított társalgóban (oldschool ventillátor berregése, végtelenül kényelmes kanapék, hangulatos fények és iPodról vezényelt chill out melódiák)… szóval van rá bőven alaklom, hogy megismerd a másikat. Ha olvastatok valaha Agatha Christie könyveket, akkor onnan ismerős lehet ez a szisztéma.
A kikötőbe érve megismertem Cyntiát, aki a sziget háziasszonya, és ezzel a világ legjobb állásának birtokosa. Huszonvalahány éves, kis kínai beütéssel rendelkező végtelenül kedves lány, akiről csak úgy sugárzik a kedvesség.
Szinten itt talakoztam Kohan-nal, aki először elég szimpatikus figurának tűnt: Származását tekintve holland, és még a régi szép időkből ismeri a szigetet, amikor csak 4-5 ember jött csak egyszerre…szinte második otthona ez a hely. Hamar kiderült azonban, hogy semmi közös nincs bennünk: nem hallgatok komolyzenét (Kohan meg van őrülve az operáért, még dúdolt is nekem egy keveset a kedvenc áriájából), egy olajtársaságnál dolgozik és mindene a számok, és egyébként is olyan mesterkélt a modora, hogy fél óra után már kifejezetten fárasztott az alak. Egy közeli padon ültem, így alaposan meg tudtam figyelni alkalmi utitársaimat, amint beszálltak a hajóba. Természetesen először Kohan szállt be, majd megérkezett két ausztrál hústorony, akik mint később megtudtam a nemzetközi reptéren tartanak tréningeket biztonságtechnikai témában. Ez némileg magyarázta a méretüket is. Jött még 3 harmincas ausztrál srác is, akik szintén munkatársak voltak és Kohanhoz hasonlóan visszatérő vendégek a szigeten, aztán egy japán párocska, egy indonéz pasi a fehér feleségével és a hóna alatt egy idegesítően izgága ölebbel, majd legutoljára egy ausztrál család lépett a fedélzetre: egy 6o év körüli házaspár Melburne-ből és a lányuk, aki itt dolgozik Jakartában. Velem együtt tehát összesen 14-en vágtunk neki a hétvégének.
A hajóút egészen kellemes volt. Én a hajó hátsó felében foglaltam helyet, és bár nagyon próbálkoztam, de nem tudtam nem Kohan mellé ülni. A motor azonban szerencsére elég hangosan zúgott ahhoz, hogy a további beszélgetést lehetetlenné tegye, és csak tompán hallottam, hogy egész úton énekelt.
1o óra körül érkeztünk meg a helyre, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Pálmafák, fehér homok, bambuszból épült kunyhók és gyönyörű faépületek, nem puccosak, de kifinomult ízléssel berendezve. A béke és nyugalom szigete. Tudom, Béla, én még fiatal vagyok ehhez, és inkább jakarta éjszakai életében kellett volna elmerülnöm, ahelyett, hogy egy isten háta mögötti szigeten felcsapok Robinsonnak, de hidd el ami késik, nem múlik.
A kikötőbe érve megismertem Cyntiát, aki a sziget háziasszonya, és ezzel a világ legjobb állásának birtokosa. Huszonvalahány éves, kis kínai beütéssel rendelkező végtelenül kedves lány, akiről csak úgy sugárzik a kedvesség.
Szinten itt talakoztam Kohan-nal, aki először elég szimpatikus figurának tűnt: Származását tekintve holland, és még a régi szép időkből ismeri a szigetet, amikor csak 4-5 ember jött csak egyszerre…szinte második otthona ez a hely. Hamar kiderült azonban, hogy semmi közös nincs bennünk: nem hallgatok komolyzenét (Kohan meg van őrülve az operáért, még dúdolt is nekem egy keveset a kedvenc áriájából), egy olajtársaságnál dolgozik és mindene a számok, és egyébként is olyan mesterkélt a modora, hogy fél óra után már kifejezetten fárasztott az alak. Egy közeli padon ültem, így alaposan meg tudtam figyelni alkalmi utitársaimat, amint beszálltak a hajóba. Természetesen először Kohan szállt be, majd megérkezett két ausztrál hústorony, akik mint később megtudtam a nemzetközi reptéren tartanak tréningeket biztonságtechnikai témában. Ez némileg magyarázta a méretüket is. Jött még 3 harmincas ausztrál srác is, akik szintén munkatársak voltak és Kohanhoz hasonlóan visszatérő vendégek a szigeten, aztán egy japán párocska, egy indonéz pasi a fehér feleségével és a hóna alatt egy idegesítően izgága ölebbel, majd legutoljára egy ausztrál család lépett a fedélzetre: egy 6o év körüli házaspár Melburne-ből és a lányuk, aki itt dolgozik Jakartában. Velem együtt tehát összesen 14-en vágtunk neki a hétvégének.
A hajóút egészen kellemes volt. Én a hajó hátsó felében foglaltam helyet, és bár nagyon próbálkoztam, de nem tudtam nem Kohan mellé ülni. A motor azonban szerencsére elég hangosan zúgott ahhoz, hogy a további beszélgetést lehetetlenné tegye, és csak tompán hallottam, hogy egész úton énekelt.
1o óra körül érkeztünk meg a helyre, ami egyszerűen lenyűgöző volt. Pálmafák, fehér homok, bambuszból épült kunyhók és gyönyörű faépületek, nem puccosak, de kifinomult ízléssel berendezve. A béke és nyugalom szigete. Tudom, Béla, én még fiatal vagyok ehhez, és inkább jakarta éjszakai életében kellett volna elmerülnöm, ahelyett, hogy egy isten háta mögötti szigeten felcsapok Robinsonnak, de hidd el ami késik, nem múlik.
A 4 párna, 0 takaró szisztéma itt annyival egészült ki, hogy 1 tető, 0 fal.
Ez kérem szépen a szekrényem,és vállfán nem más lóg, mint a batik ingem
Ebédlő
A délutáni szunyókálásom helyszíneElső nap átúsztam a szomszédos szigetre, aminek homosok strandja volt, és lényegében az egész délutánt ott töltöttem. Este vacsora a többiekkel, ahol rá kellett jönnöm, hogy rettenetes társaság vagyok. Képtelen vagyok mit kezdeni az idegenekkel: a kérdések, amiket feltettem végtelenül sablonosak voltak, és képtelen voltam egyetlen épkézláb anekdotával előállni. Ezt még gyakorolnom kell. Az éjszaka elég mozgalmas volt, tekintve hogy a kunyhónak, ahol aludtam nem volt oldala: inkább csak egy emelvény volt egy ággyal, és pálmalevelekből készített tetővel. Koromsötét volt, hallottam a tenger zúgását, a moszkítók zömmögését a háló körül, ami elválasztott tőlük, és mindenféle állatok lépteit a környéken. Nem aludtam valami jól.
Reggelinél Cyntia kérdezte, hogy nincs-e kedvem búvárkodni. Mondta, hogy még soha nem próbáltam, de végülis üsse kavics. Fél óra múlva már békatalpakkal és maszkkal felszerelve totyogtam a tenger felé. Eszméltetlenül hülyén éreztem magam, főleg mikor megláttam, hogy Cyntia csak a mólónál veszi fel a talpakat, és minden erejét összeszedve próbálja visszatartani a nevetést. Én meg csak totyogtam és totyogtam. Az oktatás mindössze 1o percig tartott, és meglepően ügyesnek bizonyultam. Fél óra tesztlubickolás után, hajóba szálltunk, és átmentünk a közeli Mata Hari szigetre (a sziget nem a világhírű kémnőről kapta a nevét, hanem onnan, hogy a Mata Hari indonézül a napkorongot jelenti. Igazából a táncosnő is innen kölcsönözte a nevét), hogy megnézzük az ottani korallzátonyokat: Kék tengeri csillagok, elképesztően színes halak és minden, ami csak kell. Gyönyörű volt, de a 1o. perc után végtelenül untam. Cyntia nem győzött rámszólni, hogy túl gyorsan haladok. Just relax, and enjoy it – hajtogatta. Hát ez van. A búvárkodás nem az én műfajom.
Reggelinél Cyntia kérdezte, hogy nincs-e kedvem búvárkodni. Mondta, hogy még soha nem próbáltam, de végülis üsse kavics. Fél óra múlva már békatalpakkal és maszkkal felszerelve totyogtam a tenger felé. Eszméltetlenül hülyén éreztem magam, főleg mikor megláttam, hogy Cyntia csak a mólónál veszi fel a talpakat, és minden erejét összeszedve próbálja visszatartani a nevetést. Én meg csak totyogtam és totyogtam. Az oktatás mindössze 1o percig tartott, és meglepően ügyesnek bizonyultam. Fél óra tesztlubickolás után, hajóba szálltunk, és átmentünk a közeli Mata Hari szigetre (a sziget nem a világhírű kémnőről kapta a nevét, hanem onnan, hogy a Mata Hari indonézül a napkorongot jelenti. Igazából a táncosnő is innen kölcsönözte a nevét), hogy megnézzük az ottani korallzátonyokat: Kék tengeri csillagok, elképesztően színes halak és minden, ami csak kell. Gyönyörű volt, de a 1o. perc után végtelenül untam. Cyntia nem győzött rámszólni, hogy túl gyorsan haladok. Just relax, and enjoy it – hajtogatta. Hát ez van. A búvárkodás nem az én műfajom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése