A mai nap a szokott menetrend szerint alakult: kómás ébredés, sokkolóan hideg reggeli zuhany, bizonytalan mozdulatokkal elkészített nutellás kenyér, KV és a pohár narancslé. Kézzel lábbal taxi rendelés, kézzel lábbal jópofizás a portással, küzdelem a lelkiismeretfurdalásommal, amiért el fogok késni, 10 perces autóút, miközben lecsekkolom, hogy most épp kik és miért tüntetnek a szökőkútnál, ismerős arcok szkennelési a liftben, becsapódás, majd a felszabadító megkönnyebbülés, hogy bizony ma is én vagyok az első.
Ha már a lifteket említettem, had meséljem el a toronyházak egy kellemetlen mellékhatását. Az irodaházunk nem valami magas, csak 26. emeletes, de ennek mi a hál‘ Istennek pont a tetején vagyunk. 8 lift gondoskodik arról, hogy mindenki a lehető leggyorsabban juthasson el a maga emeletére, mégpedig úgy, hogy ebből négy csak a 16. emeletig közlekedik, a másik négy pedig csak a 16. emeleten áll meg először. Azt is tudni kell, hogy ezek a liftek sokkal, de sokkal gyorsabbak, mint az otthon megszokott jószágok. Ennek következményeként, minden egyes liftezés után legalább fél óráig szédülök. Eltartott vagy két hétig mire rájöttem, hogy a lift az oka, de mára már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott: a liftek bizony az ördög alkotásai.
Délben elmentünk Tania-val ebédelni egy közel plázába (hova máshova). A hely Tania egyik barátjáé, aki amúgy a skandináv belsőépítészet megszállottja, és vagy 3 ennek megfelelően berendezett éttermet üzemeltet a városban. Annak az étteremnek, ahova most mentünk, a bejáratánál volt egy könyvesbolt is. Indonéziában nem nagyon olvasnak az emberek, így nagy fába vágja a fejszéjét az, aki itt könyvesboltot akar nyitni. Vagy legalábbis kell nyitnia mellette egy éttermet is, hogy valamiből meg tudjon élni. Hát ezt tette a mi barátunk is, aki amúgy a belsőépítészeten kívül nem sokmindenre ügyelt, a kaja ugyanis pocsék volt. A színek harmóniájára itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek mint az ízekére. Amúgy kellemes hely volt szó se róla, csak azért egy étteremből nem túl felemelő dolog éhesen távozni.
Ha már a lifteket említettem, had meséljem el a toronyházak egy kellemetlen mellékhatását. Az irodaházunk nem valami magas, csak 26. emeletes, de ennek mi a hál‘ Istennek pont a tetején vagyunk. 8 lift gondoskodik arról, hogy mindenki a lehető leggyorsabban juthasson el a maga emeletére, mégpedig úgy, hogy ebből négy csak a 16. emeletig közlekedik, a másik négy pedig csak a 16. emeleten áll meg először. Azt is tudni kell, hogy ezek a liftek sokkal, de sokkal gyorsabbak, mint az otthon megszokott jószágok. Ennek következményeként, minden egyes liftezés után legalább fél óráig szédülök. Eltartott vagy két hétig mire rájöttem, hogy a lift az oka, de mára már minden kétséget kizáróan bebizonyosodott: a liftek bizony az ördög alkotásai.
Délben elmentünk Tania-val ebédelni egy közel plázába (hova máshova). A hely Tania egyik barátjáé, aki amúgy a skandináv belsőépítészet megszállottja, és vagy 3 ennek megfelelően berendezett éttermet üzemeltet a városban. Annak az étteremnek, ahova most mentünk, a bejáratánál volt egy könyvesbolt is. Indonéziában nem nagyon olvasnak az emberek, így nagy fába vágja a fejszéjét az, aki itt könyvesboltot akar nyitni. Vagy legalábbis kell nyitnia mellette egy éttermet is, hogy valamiből meg tudjon élni. Hát ezt tette a mi barátunk is, aki amúgy a belsőépítészeten kívül nem sokmindenre ügyelt, a kaja ugyanis pocsék volt. A színek harmóniájára itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek mint az ízekére. Amúgy kellemes hely volt szó se róla, csak azért egy étteremből nem túl felemelő dolog éhesen távozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése