A mai nap elég lazára sikerült, így végre volt időm kicsit az otthoniakkal csevegni. A facebook, skype és msn korában nem igazán van az embernek olyan érzése, hogy egy másik kontinensen több tízezer kilométerre van otthonról. Egyedül a telefon az, ami nem nagyon akar működni. Vicces, hogy mikor legutóbb a Kriszta felhívott jobbra-balra topogva próbáltam olyan helyet találni a lakásban, ahol legalább valamit értek, abból amit mond. Ennél még mókásabb volt az az eset, amikor a Vili hajnal kettőkor hívott és ugyanezt a törzsi táncot a koromsötét lakásban mutattam be, miközben minden lehetséges tárgyba belerúgtam.
És egyébként is: semmi, se semmi nem utal arra, hogy egy másik kontinensen lennék. Tudjátok Jakarta nem éppen olyan, mint amire számítottam. Modern felhőkarcolók amerre csak a szem ellát, Starbucks, McDonalds, Pizza Hut, elképesztő mennyiségű és elképesztő méretű plázák tele a legdrágább luxusmárkákkal. Tudtátok, hogy itt több Louis Vuitton táskát adnak el, mint Párizsban? Én speciel itt szembesültem a ténnyel, hogy a szóban forgó márka nem csak táskákat gyárt.
Az amerikai popkultúra bedarálta Jakartát. Thomassal pont erről beszélgettünk erről a múltkor a kocsiban. Szerinte ezért a jelenségért egyértelműen a hollandok a felelősek. Nem voltak ugyanis valami felelősségteljes gyarmatosítók, nem vették figyelembe a helyi értékeket és kultúrát, így az emberekben olyan szintű gyűlölet gyűlt össze, hogy amikor végre visszakapták a szabadságukat, mindent elpusztítottak, ami a gyarmati múltra emlkékeztette őket. Beleértve a saját kultúrájukat is. Nem úgy a volt brit gyarmatok lakosai, akik azóta is azokat az infrastuktúrális és egyéb vívmányokat használják, amit még az angolok építettek nekik, és a visszakapott szabadsággal együtt a nemzeti büszkeségük is megerősödött. Valamelyik nap a Lead India kampány esettanulmányát mutattam Tania-nak, aki azt mondta, hogy ez itt soha nem történhetne meg, mert az indonézekből hiányzik a nemzeti büszkeség.
Az indonézeknek bizony komoly nemzeti identitás problémájuk van, és ezt csak tetézi, hogy a környező országok gátlástalanul lopkodják egymás kultúráját, csak hogy a turisztikai kampányaikban minél érdekesebbnek mutathassák magukat. Jó példa erre Malajzia, aki évek óta folytatja ezt capcara statégiát, amit az Indonézek békés emberekként tűrtek is némán, tavaly azonban a malájoknak sikerült végképp túllőniük a célon: a legújabb kampányukban egy balinéz táncos volt a fő motívum, ami tagadhatatlanul nem része a maláj kultúrának. (aki esetleg nem tudta volna Bali nem egy ország, hanem Indonézia egy szigete) Ez végre felkorbácsolta az indulatokat, és a talán még soha nem használt bicska végre kinyílt az indonézek zsebében: néhány órán belül a Facebookon megalakult az I hate Malaysia klub, amihez tömegesen kezdtek csatlakozni az emberek. Mára szinte minden indoznéz Facebookozó tagja a csoportnak, és a batik nap is ennek a mozgalomnak köszönhetően került be az indonéz hagyományok közé.
És egyébként is: semmi, se semmi nem utal arra, hogy egy másik kontinensen lennék. Tudjátok Jakarta nem éppen olyan, mint amire számítottam. Modern felhőkarcolók amerre csak a szem ellát, Starbucks, McDonalds, Pizza Hut, elképesztő mennyiségű és elképesztő méretű plázák tele a legdrágább luxusmárkákkal. Tudtátok, hogy itt több Louis Vuitton táskát adnak el, mint Párizsban? Én speciel itt szembesültem a ténnyel, hogy a szóban forgó márka nem csak táskákat gyárt.
Az amerikai popkultúra bedarálta Jakartát. Thomassal pont erről beszélgettünk erről a múltkor a kocsiban. Szerinte ezért a jelenségért egyértelműen a hollandok a felelősek. Nem voltak ugyanis valami felelősségteljes gyarmatosítók, nem vették figyelembe a helyi értékeket és kultúrát, így az emberekben olyan szintű gyűlölet gyűlt össze, hogy amikor végre visszakapták a szabadságukat, mindent elpusztítottak, ami a gyarmati múltra emlkékeztette őket. Beleértve a saját kultúrájukat is. Nem úgy a volt brit gyarmatok lakosai, akik azóta is azokat az infrastuktúrális és egyéb vívmányokat használják, amit még az angolok építettek nekik, és a visszakapott szabadsággal együtt a nemzeti büszkeségük is megerősödött. Valamelyik nap a Lead India kampány esettanulmányát mutattam Tania-nak, aki azt mondta, hogy ez itt soha nem történhetne meg, mert az indonézekből hiányzik a nemzeti büszkeség.
Az indonézeknek bizony komoly nemzeti identitás problémájuk van, és ezt csak tetézi, hogy a környező országok gátlástalanul lopkodják egymás kultúráját, csak hogy a turisztikai kampányaikban minél érdekesebbnek mutathassák magukat. Jó példa erre Malajzia, aki évek óta folytatja ezt capcara statégiát, amit az Indonézek békés emberekként tűrtek is némán, tavaly azonban a malájoknak sikerült végképp túllőniük a célon: a legújabb kampányukban egy balinéz táncos volt a fő motívum, ami tagadhatatlanul nem része a maláj kultúrának. (aki esetleg nem tudta volna Bali nem egy ország, hanem Indonézia egy szigete) Ez végre felkorbácsolta az indulatokat, és a talán még soha nem használt bicska végre kinyílt az indonézek zsebében: néhány órán belül a Facebookon megalakult az I hate Malaysia klub, amihez tömegesen kezdtek csatlakozni az emberek. Mára szinte minden indoznéz Facebookozó tagja a csoportnak, és a batik nap is ennek a mozgalomnak köszönhetően került be az indonéz hagyományok közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése