Tegnap elég sűrű napom volt: egyik megbeszélésről a másikra jártam, egyik projectből a másikba csöppentem. Megjegyzem, jobban szeretem ha sok a dolgom, mint amikor csak lógatom a lábamat, mert ilyenkor rengeteg érdekesség kerül felszínre, és ezek a történetek sokkal érdekesebbek annál, mint hogy mikor értem be, vagy mit ettem ebédre...
Lehet, hogy említettem már, korábban, hogy itt csak a nagyon gazdag emberekenk van számlás telefonjuk. Tegnap az is kiderült, hogy miért: az indonéz lakosságnak ugyanis mindössze töredéke rendelkezik bármiféle személyigazolvánnyal, vagy útlevéllel, így pedig ugye képtelenség velük szerződést kötni. Ez az az ország, ahol a „két éves hűségnyilatkozattal“ kifejezésnek egyszerűen nincs értelme. Jakartának hivatalosan 10 millió lakosa van, ténylegesen azonban 25 millióan élnek itt. (+1fő. Én.) 15 millió ember egyszerűen nem létezik papíron, a hivatalos 10 millió pedig könnyen lehet hogy csak 8, mert vannak olyan emberek is, akiknek egyszerre több személyije is van…akár több különböző névre kiállítva. Desi mesélte, hogy amikor elköltözött a barátjától olyan macerás lett volna megváltoztatni a személyiét, hogy egyszerűen igényelt egy másikat, és ha már amúgy is arra járt, gondolta a nevét is megváltoztatja, mert nem tetszett neki a csengése. Új élet, új lakás, új név. Most tehát két személyije van. Itt bármikor megváltoztathatod a nevedet, sőt vannak emberek akiknek csak keresztneve van, míg másoknak csak vezetéknevük…itt nagyon rugalmasan állnak ehhez a kérdéshez. Azt mondják az a lényeg, hogy milyen ember vagy, nem pedig az, hogy hogy hívnak. Hmm…van benne valami.
A papírnélküliségnek persze vannak következményei…vagy előzményei. Itt elég sok olyan kérdés van, amire a tyúk vagy a tojás elméletét használják: nyilvánvalóan összefüggenek, de fene sem emlékszik már rá, hogy melyik volt előbb. Na szóval, mivel az állam nem tudja melyik állampolgára hol lakik és mit dolgozik, így az adót is elég macerás lenne behajtani rajtuk. A legjobb tehát, ha nem is fáradnak ezzel (emlékezzetek arra, amit a stresszkerülésről írtam): itt az emberek önkéntes alapon fizetnek adót, aminek mértéke a jövedelmük kb 10 százalékára tehető.
A kormány az adófizetők számát nem olyan rég azzal próbálta serkenteni, hogy bevezettek egy új adónemet: minden egyes alkalommal, amikor elhagyod az országot, 100 dollárt vagy köteles fizetni, kivéve, ha feliratkozol az adófizetők listájára. A kampány első hulláma nem volt túl sikeres, az emberek ugyanis félni kezdtek attól, hogy ha feliratkoznak a listára, akkor nyomozni kezdenek majd utánuk, hogy miből van keresetük. Akkor már inkább kifizetik azt a nyomorult száz dolcsit, de senki ne ugasson bele, hogy kitől mennyi kenőpénzt tettek zsebre. A kormány tehát egy második kampányt indított, ahol megígérték az embereknek, hogy ha feliratkoznak az adózók listájára, nem csak hogy elengedik a 100 dolláros kilépési díjat, de kisdobos becsület szavukat is adják, hogy nem fogják firtatni, hogy milyen tevékenységgel halmozták fel az adóalapjukat. (emlékezzetek arra, amit a konfliktuskerüléstől mondtam) Na, az végre hatott, és a kampány elképesztően sikeres volt: most kb a lakosság 15 százaléka fizet adót.
Mielőtt elkezdenétek örülni el kell mondjam azt is, hogy a tyúk és tojás története a halva született kiscsibével folytatódik: az a szociális háló, amit otthon megszoktunk itt egyszerűen nem létezik: nincsnenek államilag finanszírozott iskolák, nincs táppénz, nincsenek állami kórházak, nincs ingyenes háziorvosi ellátás, gyógyszertámogatás, nincs munkanélküli segély….egyszerűen nincs SEMMI. De hiszen miből is lenne, ha nincs adó, amiből mindezeket finanszírozni lehetne? És mégis…nem nagyon jártam még olyan országban, ahol az emberek ennyit mosolyognának.
Lehet, hogy említettem már, korábban, hogy itt csak a nagyon gazdag emberekenk van számlás telefonjuk. Tegnap az is kiderült, hogy miért: az indonéz lakosságnak ugyanis mindössze töredéke rendelkezik bármiféle személyigazolvánnyal, vagy útlevéllel, így pedig ugye képtelenség velük szerződést kötni. Ez az az ország, ahol a „két éves hűségnyilatkozattal“ kifejezésnek egyszerűen nincs értelme. Jakartának hivatalosan 10 millió lakosa van, ténylegesen azonban 25 millióan élnek itt. (+1fő. Én.) 15 millió ember egyszerűen nem létezik papíron, a hivatalos 10 millió pedig könnyen lehet hogy csak 8, mert vannak olyan emberek is, akiknek egyszerre több személyije is van…akár több különböző névre kiállítva. Desi mesélte, hogy amikor elköltözött a barátjától olyan macerás lett volna megváltoztatni a személyiét, hogy egyszerűen igényelt egy másikat, és ha már amúgy is arra járt, gondolta a nevét is megváltoztatja, mert nem tetszett neki a csengése. Új élet, új lakás, új név. Most tehát két személyije van. Itt bármikor megváltoztathatod a nevedet, sőt vannak emberek akiknek csak keresztneve van, míg másoknak csak vezetéknevük…itt nagyon rugalmasan állnak ehhez a kérdéshez. Azt mondják az a lényeg, hogy milyen ember vagy, nem pedig az, hogy hogy hívnak. Hmm…van benne valami.
A papírnélküliségnek persze vannak következményei…vagy előzményei. Itt elég sok olyan kérdés van, amire a tyúk vagy a tojás elméletét használják: nyilvánvalóan összefüggenek, de fene sem emlékszik már rá, hogy melyik volt előbb. Na szóval, mivel az állam nem tudja melyik állampolgára hol lakik és mit dolgozik, így az adót is elég macerás lenne behajtani rajtuk. A legjobb tehát, ha nem is fáradnak ezzel (emlékezzetek arra, amit a stresszkerülésről írtam): itt az emberek önkéntes alapon fizetnek adót, aminek mértéke a jövedelmük kb 10 százalékára tehető.
A kormány az adófizetők számát nem olyan rég azzal próbálta serkenteni, hogy bevezettek egy új adónemet: minden egyes alkalommal, amikor elhagyod az országot, 100 dollárt vagy köteles fizetni, kivéve, ha feliratkozol az adófizetők listájára. A kampány első hulláma nem volt túl sikeres, az emberek ugyanis félni kezdtek attól, hogy ha feliratkoznak a listára, akkor nyomozni kezdenek majd utánuk, hogy miből van keresetük. Akkor már inkább kifizetik azt a nyomorult száz dolcsit, de senki ne ugasson bele, hogy kitől mennyi kenőpénzt tettek zsebre. A kormány tehát egy második kampányt indított, ahol megígérték az embereknek, hogy ha feliratkoznak az adózók listájára, nem csak hogy elengedik a 100 dolláros kilépési díjat, de kisdobos becsület szavukat is adják, hogy nem fogják firtatni, hogy milyen tevékenységgel halmozták fel az adóalapjukat. (emlékezzetek arra, amit a konfliktuskerüléstől mondtam) Na, az végre hatott, és a kampány elképesztően sikeres volt: most kb a lakosság 15 százaléka fizet adót.
Mielőtt elkezdenétek örülni el kell mondjam azt is, hogy a tyúk és tojás története a halva született kiscsibével folytatódik: az a szociális háló, amit otthon megszoktunk itt egyszerűen nem létezik: nincsnenek államilag finanszírozott iskolák, nincs táppénz, nincsenek állami kórházak, nincs ingyenes háziorvosi ellátás, gyógyszertámogatás, nincs munkanélküli segély….egyszerűen nincs SEMMI. De hiszen miből is lenne, ha nincs adó, amiből mindezeket finanszírozni lehetne? És mégis…nem nagyon jártam még olyan országban, ahol az emberek ennyit mosolyognának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése