Péntek. Hosszabbítás. Menetrend.

Az elmúlt napok a film előkszületeivel teltek, esküszöm nem lustaságból nem írtam. Ma volt az első PPM-ünk, ami nem is sikerült rosszul. Sőt: a rendező teljesen újraértelmezte a filmet. (És mi még attól tartottunk, hogy nincs saját véleménye.) Egy-két dolognál azért eléggé elkerekedett a szemem, de a végén beláttam, hogy sokkal látványosabb lesz így, a mondanivaló pedig nem csorbul. Szóval a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Juhhé. A PPM után rögtön jött a találkozás az ügyféllel, elvégre a kecske és a káposzta boldogsága mit sem ér, ha a vadásznak nem tetszik a dolog. De tetszett. Imádta! Néhány apró megjegyzése volt csak, amit annak rendje és módja szerint jegyzőkönyvbe vettünk, majd a rendező gondjaira bíztuk, hogy kreatív szempontból is vállalható módon orvosolja. El kell hogy mondjam ugyanis, hogy itt a rendezőnek jóval szabadabb kezet engednek, mint azt otthon megszoktam. Kezdjük ott, hogy a rendezőt a reel alapján választja ki az ügynökség, szó sincs tehát treatmentekről…a reel alapján vagy fekszik neki, vagy sem (ha nemzetközi nevekről van szó, akkor még cifrább a dolog, mert akkor először el kell neki köldeni a scripet, megnézi az asszisztens, hogy egyáltalán a mester szeme elé kerülhet-e, aztán a mester megnézi, hogy tetszik-e. Ha érdekli, akkor vissza az asszisztenshez, aki megnézi a mester naptárját és egy kurta emilben tudatja az ügynökséggel, hogy a mester mikor ér rá forgatni. Ha az időpont megfelel lesz üzlet, ha nem nem). Aztán ha az ügyfél rábólintott az ügynökség javaslatára, jön egy személyes találkozás, elmondjuk, hogy mi van a fejünkben és ennyi. Nem írunk egy halom briefet, nem rágjuk a szájába, hogy mit kellene gondolnia…hagyjuk, hogy menjen a saját feje után. Ha nagyon félrement, még mindig le lehet állítani. Aztán jön az első PPM, amikoris a rendező elmeséli, hogy Ő hogyan szeretné valóra váltani a mi ötletünket. Shooting board, referenciafilmek, helyszínjavaslatok, szereplőjavaslatok. Ezt az ügynökségi prezentáció után azonnal meg is osztjuk közösen az ügyfélellel, majd egy hét múlva fixáljuk az eddig tisztázatlan részleteket. Hát így.
Amúgy mindenki nagyon izgatott, elég nagyszabású filmenk ígérkezik: 3 napos forgatás, olyan elemekkel, mint óriási teknősök vízalatti felvételekkel, szörnyek elleni küzdelem elhagyatott utcákon és a felkelő nap, aminek a fénye halványrózsaszínre festi a várost. Most talán úgy tűnik, hogy ennek semmi értelme nincs, de a végére remélem összeáll a kép.

Mivel meló még van bőven, egy kicsit maradok még. Egészen pontosan a forgatásra érek majd vissza a nyaralásból, szóval a lényegből nem maradok ki. Forgatás, utómunka, és amikor december 16-án dobozba tesszük a filmet én az éjszakai járattal már indulok is haza. Azért várom már nagyon.

A következő két hétben nem leszek internetközelben, ha a kinti emilcímemre írtok, azt telefonon meg tudom nézni, illetve gmail-hez is hozzáférek a BlackBerrynek hála. Blog nem lesz, de ígérem minden nap rengeteg képet fogok készíteni, és amint visszaérek, és lement a forgatás is, elmesélek mindent. A menetrend amúgy a következő:
Holnap reggel 7kor indulok Szingapúrba. Onnan hétfőn indulok tovább Balira, ahova 23-án este érkezem majd meg. 2 hét pihenés után (egy hét Ubudban a hegyek között, majd egy hét Seminyakban a tengerparton...és mindnez ráadásul Krisztával...hát nem tökéletes?) december 5-én térek vissza Jakartába. A repülési tervem elég kaotikus az Air Asia menetrendmódosításának hála, de sebaj. És ami a lényeg: csak egy hátizsákot viszek☺ Már be is pakoltam, és jelentem lehetséges: 2 hét nyaralás egy közepes méretű Eastpack hátizsákkal. És amúgy is: olcsóbb Balin 2-3 pólót venni, mint csomagot feladni egy fapados gépre. Nem tehetek róla, a sör is szemtelenül drága…valamin spórolni kell.

Office moments

Ennyire gyorsan zajlanak az események...

Szexuális zaklatás

Brainstorming

Sonny nagyszerű ötlete talán mégsem olyan nagyszerű.
Én mindeközben szorgalmasan dolgozom a háttérben.

Krishna és Eno

Cigiszünet

Készül a STB

Itt is épp szorgalmasan dolgozom
(rólam egyszerűen nem lehet más képet készíteni)

Boldogság

Kétely

Düh!

Hazafelé

Yogya - Borobudur

A hétvégi program Yogya! Repülővel mindössze egy óra alatt elérhető, vonattal pedig 7-8 óra. Néhány hete eljátszottam a gondolattal, hogy vonattal megyek, mert biztos érdekes tájakon keresztül vezet az út, de amikor Tania megemlítette, hogy mindennaposak a 3-4 órás késések, valahogy szimpatikusabbnak tűnt a repülés.

Szóval foglaltam jegyet egy fapados gépre, és olyan kompromisszumot kötöttem, amit nem gondoltam át teljesen: a legolcsóbb jegy reggel 6kor indult, én pedig belevágtam. Ez azt jelentette, hogy reggel fél4kor keltem (Brian-től éjfél után értem haza, és még össze is kellett pakolnom). Tania mondta, hogy a táj gyönyörű lesz fentről, látok majd gőzölgő vulkánokat, meg gyönyörű hegyeket…na, én abban a pillanatban aludtam el, amikor felemelkedett a gép. Reggel 7kor már Yogyaban voltam, és a reptéren úgy döntöttem, hogy kihasználom a napsütéses időt, és nem megyek be a városba, hanem egyenesen a reptérről megyek Borobudurba, a buddhista templomhoz. Találtam egy megbízhatónak tűnű fazont, aki korrekt áron felajánlotta, hogy elvisz kocsival…40 km ugyanis, nem gyaloglásra való távolság. 1 óra múlva már ott álltam a lépcsőzetes templom előtt és a fejemet vakartam: ekkora lenne az egész? Amikor aztán emeletről emeletre bejártam a templomot, és egyenként végignéztem a faragott domborműveket, akkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas is ez a komplexum. Az ülő buddhák többségének feje sajnos hiányzik, mert amíg nem volt védett az épület amerikai és európai milliomosok előszeretettel vásárolták fel őket: egyszerűen ideküldték az ügynököket, akik lefejezték szegény szobrokat, és egy ládában a világ "fejlettebb" felére szállították őket (van egy elméletem az európai emberekről, amit csak sáskaelméletnek hívok, majd egyszer ezt is kifejtem). A buddhafejek most tehát jobb esetben múzeumok, rosszabb bár gyakoribb esetben pedig minimalista nappalik díszeiként szolgálnak. Gusztustalan.

A legfelső emeleten rengeteg sztúpa van, amik alatt ott csücsülnek a buddhák. Az egyik ilyen buddhakupac árnyékában éppen próbáltam volna átélni a hely szellemét, amikor egy 10-11 év körüli kisrác szólított meg: az egyik iskolai projecthez az a feladata, hogy egy külföldivel beszélgessen, és mivel rólam elég nyilvánvalóan látszik, hogy nem indonéz vér csörgedezik az ereimben, hát tökéletes alanynak tűnök. Én mosolyogva beleegyeztem…nem sejtve, hogy milyen bajt hozok ezzel a fejemre. Amint ugyanis a kissrác osztálytársai meglátták, hogy a fehér ember, készségesen válaszolgat, csapatostul jöttek hozzám. Az első még vicces volt, a 10. unalmas, a 13-nál már elkezdtem menekülni, és próbáltam elbújni. Ekkor egy japán családba botlottam, akik mindenképpen szerettek volna egy közös fotót velem, ezt újabb japán és indonéz családok követték, egészen addig, ameddig a kis kérdezőbiztosok rám nem találtak, és újabb 5 interjú következett. Mondanom sem kell, hogy fejvesztve menekültem Borobudurból….

Úgy döntöttem, hogy hazafelé nem kocsival megyek, hanem sétálok egy darabig. A következő kb 5km ittartózkodásom legszebb emlékei közé tartozik…az utam hangulatos falvakon vezetett át, és a táj tényleg gyönyörű volt. Ekkor jöttem rá, hogy bár taxival közlekedni sokkal kényelmesebb, a lényeget mindig elszalasztom.

Úgy másfél óra múlva a hőség kezdett elviselhetetlen lenni, így elkezdtem buszmegálló után kutatni, de hamar rájöttem, hogy olyasmit keresek, ami nem létezik. Itt az emberek egyszerűen kiállnak az út szélére, és leintik az arra közlekedő buszt (a menetrend még a buszmegállónál is naívabb kérdés). Szóval leültem egy hatalmas fa alá, és vártam. Úgy negyed óra múlva a horizonton végre felbukkant egy kétes műszaki állapotú, de minden jel szerint még működőképes busz, az ajtóból pedig ott lógott a „fogó“. A fogó az az ember, aki a busz ajtajából lógva (szó szerint) leszólítja az út szélén ácsorgó embereket, hogy nincs-e kedvük utazni, és ha a válasz igen, akkor szól a sofőrnek, hogy STOP! Ha épp nincs jobb dolga, akkor menet közben a robogósokat szórakoztatja, vagy a fejükön dobol. Hát ő a fogó.
Kb másfél óra volt az út a városig, ahol a helyi tömegközlekeséssel eljutottam a hotelig, becsekkoltam, és eldőltem az ágyon, mint egy darab krumpliszsák. A szállodában több olyan luxus élvezetben is részem lehetett, amiről az elmúlt két hónapban álmodni sem mertem: volt melegvíz és volt takaró!!!!! TAKARÓ!!!
Kb két óra múlva ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fáj a fejem. Kávé – hasított belém. Elvonszoltam magam a legközelebbi kávézóba, magamba döntöttem egy dupla eszpresszót és vártam a hatást…de semmi. A fejfájás továbbra sem múlt, szóval irány vissza a hotelbe, vizes törölköző a fejre, és mozdulatlan fekvés a sötétben. Pont mikor behúztam a függönyt, akkor kezdett el szakadni, szóval megnyugodtam, hogy ha úgy vesszük, még szerencsém is van, hogy nem kint kapott el a trópusi vihar. Este 6 körül tértem magamhoz. Rövid séta a városban, vacsora egy megbízhatónak tűnő talponállóban, és irány haza, mielőtt megint elkezd esni. Este befejeztem a New moont. Nem volt jó, tényleg csak az utolsó 100 oldal volt említésre méltó.
Másnap korán keltem, és a délelőttöt a városban sétálva töltöttem, és próbáltam minél többet magamba szívni Yogya hangulatából: az emberek itt sokkal nyugodtabbak, lassabbak…és a forgalom sem olyan kaotikus mint, Jakartában. Ennek ellenére nekem valahogy Jakarta jobban bejön.

A nap további része távirati stílusban: busz, reptér, fél órás késés, felszállás, felhős ég, vihar, rázkódó gép, leszállás, taxivadászat, taxi és végül otthon édes otthon☺

Péntek

Ma találkoztunk a back-up rendezővel. A nagy nevek képtelnek időben leszállítani a filmet arra a határidőre, amire nekünk kell, szóval sajna el kellett búcsúznunk tőlük. Elég nehezen barátkozom meg az új helyzettel, de nincs más választásom. Az egyetlen reményem, hogy bár a rendező nem nagy arc, az operatőr ugyanaz lesz, akivel John is forgatott volna, szóval szépnek legalább szép lesz a film. A meeting után kicsit jobb kedvem lett, mert a srác nem teljesen reménytelen…sőt! Tökre érti, hogy mit szeretnénk, és elvileg a technikai tudása is megvan hozzá, hogy valóra is tudja váltani. A srác amúgy maláj, és Desmond Ng-nek hívják. A nap további részét egy mood film összerakásával töltöttem, ami egy jövő heti kutatáshoz kell. Mókás, hogy szövegíró létemre mi mindent nem csinálok itt…imovie, photoshop, indesign…Pepó büszke lenne rám.

Este Briannál kreatív összejövetel volt. Évente összehívja az egész kreatív osztályt, hogy egy-két sör mellett értékeljék az elmúlt évet, és felvázolják a kihívásokat a következő évre. Engem azonban egyetlen dolog tartott csak lázban: vajon mekkora lehet Brian lakása, amiben elfér 7o ember☺
Persze mi később indultunk el, mint bárki más, mert meg kellett várni, míg ideérnek a proofok, és elindulhat a titkos projekt első végleges anyagának gyártása. Nagy lépés ez…szóval fél 7 is elmúlt, mire kocsiba ültünk, és elkezdtünk araszolni a dugóban…rettenetes volt…1,5 óra múlva kiderült, hogy épp most hagytuk el a lehajtót, szóval vissza kell fordulni a legközelebbi lehetőségnél és tenni egy egész kört: ez újabb 1 órát vett igénybe, majd fél óra kavarás a parkolóházban…fél 1o volt mire megérkeztünk. Nem voltunk túl népszerűek. Gyors vacsora, egy pohár sör a kézbe, és azonnal be is ültünk a konferenciaterembe. Nem Brian lakásán volt ugyanis az összejövetel, csupán az apartmankomplexum konferenciatermében. Csalódottságom leírhatatlan volt: 3 óra araszolás a dugóban, és mindez azért, hogy megnézzek egy konferenciatermet???? Pfff.
Brian beszéde következett, ami bár nem volt több, mint fél óra, de nekem még most is borsódzik a hátam, ha eszembe jut. Az első mondat után mindenki a Brian hatása alatt volt, 1o perc után már én is meg akartam váltani a világot, és a végére a teremben lévő embereknek felének könnyes volt a szeme. Én ilyet még nem láttam...Biran az a típusú vezető, aki nem a bölcsességével, nem az ötleteivel hanem a lelkesedésével, és személyes varázsával veszi le az embereket a lábukról. Olyan tűz ég benne, ami könnyen lobbant lángra bárkit, akivel csak néhány szót is beszél. Az emberek nem tisztelik őt, hanem istenként imádják (nem túlzás), és bármit, de bármit megtennének érte. Az egész beszéd nagyon személyes volt, nem a cég célkitűzéseiről szólt, hanem nagyonis emberi szemszögből közelített: munka és magánélet egyensúlya, személyes célkitűzések, egyéni álmok megvalósítása…semmi corporate bullshit, csakis emberi tényezők. A human kind egy másik, sokkal megélhetőbb aspektusát ismertem meg ezen az estén. A végén persze elhangzott a felszólítás, hogy ha bárkinek valami kérdése van, tegye fel. Síri csend volt a teremben, majd lassan felállt az egyik art director, és elcsukló hangon annyit mondott: „Nekem csak egy kérdésem lenne. Ugye még sokáig velünk maradsz?“ Ennyi. A hatás leírhatatlan volt. Tudom elég giccses ez az egész, és talán nem is mutatom be a dolgokat a legjobban, de az a lelkesedés, az a tűz, ami abban a teremben volt akkor…én még soha nem voltam részese semmi ilyesminek. Akkor vált világossá, hogy mit jelent az, hogy Ázsiában a dolgokat a személyes kapcsolatok vezérlik, és ha a beosztottak szeretik a főnököt, akkor mindent megtesznek neki. A dolog működik, jobban mint bármilyen más vezetői taktika, amival eddig találkoztam rövid életem során. Most megint kicsit mormonnak érzem magam, de nem tehetek róla.

Néhány kép az estéről:

Megjött a munszun

Nem túl gyakran, de eddig is esett néha, de tényleg csak néha. Mindenki csodálkozott is, hogy ahhoz képest, hogy esős évszak van, valahogy nem akar esni. Na de hétfő óta…minden nap szakad. Mostanra már teljesen biztos vagyok benne, hogy az a kifejezés, hogy úgy esik, mintha dézsából öntetnék, valahonnan ázsiából származhat. Otthon nem lenne értelme ilyet kitalálni. De hogy megértsétek, leírom részletesen: Először lassan elsötétül az ég. Ez a legszebb része az egésznek, mert bár a belvárosban vaksötét lesz, a város szélén világít a nap, és olyan mintha egy aranyló gyűrű venné körül a várost. Aztán egy hatalmas dörrenés…és elkezd szakadni. Az emberek az irodában mind az ablakhoz szaladnak és nézik az esőt, egészen addig, amíg már olyan erősen nem esik, hogy már nem látjuk a szomszédos irodaházat sem. Persze mindeközben percenként dörög és villámlik, dörög és villámlik. Én ma csak arra tudok gondolni, hogy vajon mit fogok csinálni, ha szombat reggel is ilyen idő lesz és törlik a járatomat Yoggyakartába. (vagy ha nem törlik, és ilyen időben száll fel, az amúgy sem túl jóhírű fapados gépem) Az nem érintene valami kellemesen. Már teljesen ki vagyok éhezve a kalandra, ami Yoggyakartában vár rám: pezsgő kultúrális élet, művészek, a világ legnagyobb hindu templomkomplexuma…szóval az eső most igazán nem jön jókor.

De ha a helyiek is megtanultak együtt élni az esővel, akkor én miért ne tudnék? Vicces dolgokat művelnek ugyanis: amint elkezd esni, a robogósok azonnal félreállnak az út szélére, és a náluk lévő nejlonzsákokkal letakarják a robogókat, ők maguk pedig behúzódnak egy közeli eresz alá. (Az elvetemültebbek inkább magukat borítják be a nejlonnal, a cipőjüket bedobják a hátizsákjukba, és mezitlán, nejlonostul robogóznak tovább. Ez így eddig nem túl érdekes, de képzeljétek el, hogy milyen lehet ez, ha mindezt ötvenes csoportokban teszik. Én órákig el tudnám nézni őket. Kb 5 perc elég ahhoz, hogy a csatornarendszer megadja magát (mint mondtam a hollandok nem hagytak maguk után értlkelhető infrastruktúrát…tényleg a világ legrosszabb gyarmatosítói voltak), és további 5 percen belül már 10-15 cm magasan áll a víz. Amint átjöttünk a városon (most egy Pacific Place nevű plázában vagyok a Starbuckban), megértettem, hogy nem csak a felvágás az oka annak, hogy az emberek nyolcvan százaléka SUV-okat vesz. Volt olyan része az útnak ahol 40 centi magasan állt a víz…egy hagyományos autó ezzel már nehezen tudna megküzdeni. És ez Jakarta egyik főútja, szóval képzelhetitek mi a helyzet a mellékutakon…amúgy 2X3 sáv halad az egyik irányba plusz egy buszsáv, és ugyanennyi vissza. De az arányok miatt mit sem érzel ebből az egészből. Emlékszem, amikor Évi Moszvkáról mesélve hasonló méreteket említett…el voltam hűlve…most meg…tök normális. Kiváncsi leszek milyen lesz hazamenni a lapos városba, ahol a legszélesebb utak is csak fele akkorák, mint itt a mellékutak. De azt hiszem az arányokon múlik minden.
De vissza az esőhöz: a trópusi eső meleg. Nem fázol, nem leszel beteg…csupán vizes leszel. A levegő sem hűl le, csak 1-2 fokot. Emlékszem, amikor először áztam el itt. Végig nevettem hazafelé…annyira más érzés volt. Na jó, most biztos tök hülyének néztek, de itt tényleg vicces elázni. Csak tudnod kell, hogy merre sétálj…itt ugyanis, nem nagyon fáradnak azzal az autósok, hogy megpróbáljanak úgy manőverezni, hogy ne takarjanak be nyakig…(Marci, te nagyon élveznél itt vezetni)…de amúgy is…itt bolondnak tartanak mindenkit, aki az utcán sétál, szóval a bolondok megérdemlik.

Hétfő - Hope

Azt sem tudom hol kezdjem…annyi minden történt egy nap alatt. Ma tudtam meg, hogy Sonny apukáját hétvégén kórházba vitték, mert infarktusa volt. Szerencsére nincs baja, de bent tartják megfigyelésre. A családot azonban komolyan figyelmeztette az orvos, hogy ha nem változtatnak sürgősen az életmódjukon, akkor szép lassan mind a kórházban fognak kikötni. Túl sokat esznek, és mindig étteremben. Hogy mi a probléma az utóbbival? Ázsibában előszeretetettel használják az úgynevezett MSG-t, ami nem más, mint egy mesterséges ízfokozó. Fogalmam sincs, hogy otthon ezt használják-e (Anyu erről biztos többet tud, ilyenekben ő a szakértő), de itt a tanultabb emberek úgy tartják, hogy az MSG nem más, mint lassú méreg…Szingapúrban a legtöbb étteremben már mindenhol kiírják, hogy az ételek nem tartalmaznak MSG-t. Szóval Sonny családja komoly életmódváltáson esett át: ezentúl csak otthoni kosztot esznek. Ha azt gondoljátok azonban, hogy az anyukája kezdett el főzni, akkor tévedtek. Felvettek egy szakácsot.

Fejlemények vannak Tania és sofőr vonalon is…azt hiszem Gabesz írta azt, hogy olyan ez, mint a csengetett Milord? és tökéletesen igaza van. Szóval itt a legújabb epizód: a múltkori hevesebb szóváltás óta a sofőr egyszerűen nem jelenkezett többet…mostanra pedig szinte már biztos, hogy végleg kereket oldott, szóval a kertész végre megkapja az előléptetést, amire vágyott, a házvezetőnő pedig felhozhatja az unokaöccsét vidékről, hogy betöltse a kertész állását. El sem tudjátok képzelni, hogy srác milyen boldog: ilyen széles vigyort, én még életemben nem láttam szerintem. Egyedüt Tania nem örül, mert most megint meg kell szoknia egy idegent maga körül (ma mesélte, hogy lényegében a szobáján kívül, mindig fel kell öltöznie rendesen a személyzet miatt, ami azért elég fura), és egyébként is rosszul érzi magát, amiért az öreg köszönés nélkül eltűnt. "Szerned a múltkori veszekedés miatt volt? – kérdezte elgondolkozva. Naná – vágtam rá őszintén – mi másért?" Hát ennyi. Azóta rettenetes lelkiismeretfurdalása van, amiért nem csak a cégnél, de otthon sem boldogul a beosztottjaival.

Tegnap volt itt egy auszrál rendező, a neve John Gwyther. Nagyon lelkes volt, amikor megkapta a scripetet és az animaticot, amit készítettünk, és azonnal iderepült találkozni velünk. Állítólag ilyen jól összerakott filmet még nem látott Indonéziából. Nos, amikor meglátott minket az asztal túloldalán, megértette a dolgot. Azt mondta úgy nézünk ki, mint egy Benetton hirdetés. A pasas amúgy az elmúlt egy évet Kínában, Indiában és Kuala Lumpurban töltötte, mert ott dübörög a filmkészítés. A teremben én voltam az egyetlen, aki értette miről beszél, amikor azt mondja, hogy a reklámipar komoly válságban van nyugaton, és minden filmért meg kell küzdeni. A portfóliója elég meggyőző volt (amit a neten láttam is elég jó volt, de az új filmkei sokkal jobbak), és úgy tűnt érti is, hogy mit szeretnénk, volt egy-két jó ötlete a befejezést illetően is, aminek külön örültem, mert azzal én még nem vagyok elégedett. Kezdem elhinni, hogy tényleg jó lesz a film☺ Múlt pénteken ugyanis eléggé le voltam törve, amiért az új-zélandi nagyágyú visszautasította a felkérésünket, mert bár tetszett neki a filmötlet, de ennyi idő alatt nem tudná úgy megcsinálni, ahogy szeretné. Azóta naponta küld SMS-eket a producernek, hogy nem lehetne-e eltolni a forgatást januárra…
Persze problémák is vannak bőven: a timing irreális, a helyi törvények miatt csak belföltön lehet forgatni…de megoldjuk. MEGOLDJUK!

Utolsó hétvége Jakartában - Bizony

Pénteken szokás szerint megint jelenésünk volt az ügyfélnél, de ezúttal már csak hárman mentünk: Monika a business director, Tania és én, mert sosem árt ha van egy sápadtarcú a brigádban. Továbbra sem tudom túltenni magam azon a kontraszton, ami az ügyfél irodaházának aulája és azon terem között feszül, ahol a megbeszéléseinket tartjuk. Az előbbi töménytelen márványtól, arany berakásoktól csillog, míg az utóbbi egy végtelenül lepukkant nyomasztó lyuk egy még a gyarmatosítás idejéből származó projectorral, aminek könyörögni kell hogy legyen már kedves barátságot kötni a laptoppal és kivetítani a képet.

Így néz ki a gado-gado, ha Tania rendeli...

és így, ha én. Hinnétek, hogy az enyém a finomabb?

Monikarol szerintem még nem meséltem: 3oas évei végén jár, 3 gyönyörű kislány édesanyja és egy túlsúlyos negyveves zseni boldog felesége (ő csak Dagopedianak hívja: Dag és Wikipedia. Ééééérted). A lényeg nem is az, hogy ki ő, hanem hogy hogy néz ki…csupa divatos holmi, minden passzol mindennel, minde nap másképp fésült frizura és hajmeresztő színű és magasságú cipők. A helyzetet talán az érzékelteti a legjobban, hogy a kislánya Haloweenkor nem vámpírnak, zombinak vagy csontvázkirálylánynak maszkírozta magát. Ó, nem. Ő Coco Chanel-nek öltözött!
Miután a folyosón gondterhelt beszélgetést folytattak arrók, hogy vajon Chanel táskát vagy gyémántgyűrűt kérjen a férjétől születésnapjára biztos voltam benne, hogy kőgazdagok. Az irodában nem ő lenne az egyetlen. Tania azonban hamar kiábrándított: „Egyáltalán nem olyan gazdag, mint amilyennek tűnik. Manando-ban nőtt, fel ennyi az egész.“ Miután a hely neve az égvilágon nem mondott semmit, Tania szinte suttogva folytatta: "Manando egy kisváros Sulawesi-től északra. Az itteni emberek minden pénzüket ruhákra, ékszerekre és olyan csecsebecsékre költik, amitől gazdagnak tűnnek. Mindenük a divat és a csillogás, és azt képzelik, hogy valahol Monacoban élnek. Az anyukám is ott született, hidd el tudom miről beszélek.“
A prezi jól ment, és bár eredetileg úgy volt, hogy nem kell visszamennünk az irodába, a terv sajna változott: hétfőre elő kellett varázsolnunk egy második listát helyi rendezőkből, arra az esetre, ha az ügyfél elsápadna a külföldiek gázsiját látva. Itt valahogy a dugóban araszolni is más: kezdett sötétetni, az eső kopogott az autó tetején, mi pedig kényelmesen olvatsunk a hátsó ülésen a villanyfényben. Igen, be kell vallanom épp az Alkonyatot bújom. Ciki, de ez van.
6 körül értünk vissza az irodába, és 8ig egyik DVD-t néztük a másik után, de továbbra is az volt az érzésem, hogy a régió rendezőinek munkáiból hiányzik az őszinteség…de ha erre futja csak, akkor legyen, valahogy majd kiverjük belőlük, ami nekünk kell. Megjegyzem itt sokkal nyitottabban kezelik a rendező kérdést mint otthon: itt nem állnak meg a hazai rendezők felkutatásánál, hanem a minimum a régió a keresési rádiusz. Ennek több oka is van: a külföldi rendezők nagyjából mind egy árkategóriába tartoznak, illetve a nyelv sem jelent akkora problémát, mint otthon. Na és persze a minőség…indonéz barátaim sajnos nem túl erősek rendezésben. De a lényeg, hogy a hiányosságaikat nyitottsággal kompenzálják.

A péntek este maradék részét olvasással töltöttem, illetve hosszú idő után megint úsztam. Minden alkalommal megfogadom, hogy többet jövök majd a medence környékére, sőt reggel is úszhatnék ha fel tudnék kelni, de valahogy soha nem sikerült betartani az ígéretemet.
Szombat reggel (na jó, délelőtt) kénytelen voltam elslattyogni a legközelebbi könyvesboltig, és megvenni a következő részt. Akciós volt, így nem volt más választásom: megvettem mind a 3 kötetet, ami eddig megjelent. Innen az utam egyenesen a Ratu Plaza-ba vezetett, ahol a város legjobb kalóz DVD-it árulják. Magyarázatképpen: mivel az internet lassúsága lehetetlenné teszi a torrent használatát, hát a filmeket kalóz DVD-ken árulják a plázákban. Még számlát is kapsz róla a kasszánál. A minőség persze nem éppen a legjobb, de kit izgat, ha egy filmért mindössze 7.000 Rp-t kell fizetned. Ez nagyjából 15o forint. Azon gondolkodtam, hogy ha lennének fapados DVD-k, amik ugyan nem HD minőségűek lennének, de bőven az évezhetőség keretein belül maradnának, az emberek vajon akkor is vesződnének a letöltéssel? Én vagyok az egyetlen, aki nemmel válaszolna erre kérdésre?
Kihasználva az indonéz törvények ezen kiskapuját begyűjtöttem a Mad Men első két évadját, és boldogan indultam haza, hogy belevágjak a zombi hétvégémnek: a könyveim, a DVD-k, házhoz szállított kaja és én. A Mad Men első néhány része nem kötött le túlzottan, úgyhogy belekezdtem az Újholdba. A 1oo. oldal környékén nem bírtam tovább: a sztori továbbra sem akart túllendülni a tizenéves főhős első szerelem utáni sokkján, szóval lementem a bolta némi chipsért és sörért. Ezek után ismét képes voltam magam férfiként értékelni, és alig 15o oldal múlva ismét a félelmetes résznél tartottam. Juhú.
A vasárnap hasonlóan eseménydúsan telt: Mad Man és New Moon.
Bocs.