Yogya - Borobudur

A hétvégi program Yogya! Repülővel mindössze egy óra alatt elérhető, vonattal pedig 7-8 óra. Néhány hete eljátszottam a gondolattal, hogy vonattal megyek, mert biztos érdekes tájakon keresztül vezet az út, de amikor Tania megemlítette, hogy mindennaposak a 3-4 órás késések, valahogy szimpatikusabbnak tűnt a repülés.

Szóval foglaltam jegyet egy fapados gépre, és olyan kompromisszumot kötöttem, amit nem gondoltam át teljesen: a legolcsóbb jegy reggel 6kor indult, én pedig belevágtam. Ez azt jelentette, hogy reggel fél4kor keltem (Brian-től éjfél után értem haza, és még össze is kellett pakolnom). Tania mondta, hogy a táj gyönyörű lesz fentről, látok majd gőzölgő vulkánokat, meg gyönyörű hegyeket…na, én abban a pillanatban aludtam el, amikor felemelkedett a gép. Reggel 7kor már Yogyaban voltam, és a reptéren úgy döntöttem, hogy kihasználom a napsütéses időt, és nem megyek be a városba, hanem egyenesen a reptérről megyek Borobudurba, a buddhista templomhoz. Találtam egy megbízhatónak tűnű fazont, aki korrekt áron felajánlotta, hogy elvisz kocsival…40 km ugyanis, nem gyaloglásra való távolság. 1 óra múlva már ott álltam a lépcsőzetes templom előtt és a fejemet vakartam: ekkora lenne az egész? Amikor aztán emeletről emeletre bejártam a templomot, és egyenként végignéztem a faragott domborműveket, akkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas is ez a komplexum. Az ülő buddhák többségének feje sajnos hiányzik, mert amíg nem volt védett az épület amerikai és európai milliomosok előszeretettel vásárolták fel őket: egyszerűen ideküldték az ügynököket, akik lefejezték szegény szobrokat, és egy ládában a világ "fejlettebb" felére szállították őket (van egy elméletem az európai emberekről, amit csak sáskaelméletnek hívok, majd egyszer ezt is kifejtem). A buddhafejek most tehát jobb esetben múzeumok, rosszabb bár gyakoribb esetben pedig minimalista nappalik díszeiként szolgálnak. Gusztustalan.

A legfelső emeleten rengeteg sztúpa van, amik alatt ott csücsülnek a buddhák. Az egyik ilyen buddhakupac árnyékában éppen próbáltam volna átélni a hely szellemét, amikor egy 10-11 év körüli kisrác szólított meg: az egyik iskolai projecthez az a feladata, hogy egy külföldivel beszélgessen, és mivel rólam elég nyilvánvalóan látszik, hogy nem indonéz vér csörgedezik az ereimben, hát tökéletes alanynak tűnök. Én mosolyogva beleegyeztem…nem sejtve, hogy milyen bajt hozok ezzel a fejemre. Amint ugyanis a kissrác osztálytársai meglátták, hogy a fehér ember, készségesen válaszolgat, csapatostul jöttek hozzám. Az első még vicces volt, a 10. unalmas, a 13-nál már elkezdtem menekülni, és próbáltam elbújni. Ekkor egy japán családba botlottam, akik mindenképpen szerettek volna egy közös fotót velem, ezt újabb japán és indonéz családok követték, egészen addig, ameddig a kis kérdezőbiztosok rám nem találtak, és újabb 5 interjú következett. Mondanom sem kell, hogy fejvesztve menekültem Borobudurból….

Úgy döntöttem, hogy hazafelé nem kocsival megyek, hanem sétálok egy darabig. A következő kb 5km ittartózkodásom legszebb emlékei közé tartozik…az utam hangulatos falvakon vezetett át, és a táj tényleg gyönyörű volt. Ekkor jöttem rá, hogy bár taxival közlekedni sokkal kényelmesebb, a lényeget mindig elszalasztom.

Úgy másfél óra múlva a hőség kezdett elviselhetetlen lenni, így elkezdtem buszmegálló után kutatni, de hamar rájöttem, hogy olyasmit keresek, ami nem létezik. Itt az emberek egyszerűen kiállnak az út szélére, és leintik az arra közlekedő buszt (a menetrend még a buszmegállónál is naívabb kérdés). Szóval leültem egy hatalmas fa alá, és vártam. Úgy negyed óra múlva a horizonton végre felbukkant egy kétes műszaki állapotú, de minden jel szerint még működőképes busz, az ajtóból pedig ott lógott a „fogó“. A fogó az az ember, aki a busz ajtajából lógva (szó szerint) leszólítja az út szélén ácsorgó embereket, hogy nincs-e kedvük utazni, és ha a válasz igen, akkor szól a sofőrnek, hogy STOP! Ha épp nincs jobb dolga, akkor menet közben a robogósokat szórakoztatja, vagy a fejükön dobol. Hát ő a fogó.
Kb másfél óra volt az út a városig, ahol a helyi tömegközlekeséssel eljutottam a hotelig, becsekkoltam, és eldőltem az ágyon, mint egy darab krumpliszsák. A szállodában több olyan luxus élvezetben is részem lehetett, amiről az elmúlt két hónapban álmodni sem mertem: volt melegvíz és volt takaró!!!!! TAKARÓ!!!
Kb két óra múlva ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fáj a fejem. Kávé – hasított belém. Elvonszoltam magam a legközelebbi kávézóba, magamba döntöttem egy dupla eszpresszót és vártam a hatást…de semmi. A fejfájás továbbra sem múlt, szóval irány vissza a hotelbe, vizes törölköző a fejre, és mozdulatlan fekvés a sötétben. Pont mikor behúztam a függönyt, akkor kezdett el szakadni, szóval megnyugodtam, hogy ha úgy vesszük, még szerencsém is van, hogy nem kint kapott el a trópusi vihar. Este 6 körül tértem magamhoz. Rövid séta a városban, vacsora egy megbízhatónak tűnő talponállóban, és irány haza, mielőtt megint elkezd esni. Este befejeztem a New moont. Nem volt jó, tényleg csak az utolsó 100 oldal volt említésre méltó.
Másnap korán keltem, és a délelőttöt a városban sétálva töltöttem, és próbáltam minél többet magamba szívni Yogya hangulatából: az emberek itt sokkal nyugodtabbak, lassabbak…és a forgalom sem olyan kaotikus mint, Jakartában. Ennek ellenére nekem valahogy Jakarta jobban bejön.

A nap további része távirati stílusban: busz, reptér, fél órás késés, felszállás, felhős ég, vihar, rázkódó gép, leszállás, taxivadászat, taxi és végül otthon édes otthon☺