Hétvége a városban, avagy egy kis lustaság senkinek sem árt

Hallgatva a bölcsek tanácsára, akik szerint a jóból is megárt a sok, a hétvégét a városban töltöttem, és lustálkodtam. Szombaton lényegében ki sem keltem az ágyból egészen addig, amíg már olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy már nem tudtam tovább aludni a zajtól. Gyors ebéd a Grand Indoban, majd egy jó kétórás KV szeánsz a Starbucksban. Tudom, tudom…egyszer már megbeszéltük, hogy drága, de hétvége volt, szóval megérdemlem, okés? Egészen olyan voltam, mint a filmekben: laptoppal az ölemben, hatalmas bögrével a kezemben és a képem pedig csupa tejhab.

Este MTV VMA show, csak hogy tudjam, hogy mi újság mostanság a szórakoztatóiparban, majd még 2-3 film az HBO-n, és kidőletem.
Vasárnap éreztem, hogy nem mehet ez így tovább: nem tölthetem az egész hétvégét a lakásban, a bölcsenek biztos erre is lenne egy mondásuk. Elhatároztam hát, hogy ellátogatok Jakarta egyetlen olyan negyedébe, ahol még maradt valami a gyarmati időkből: irány a Café Batavia! Az út tovább persze tovább tartott, mint számítottam, és többe is került mint amit még jó érzéssel a taxis markába nyomtam volna, de aztán átszámoltab dollárra, majd dollárról forintra, és végül még borravalót is adtam (itt ez nem nagyon szokás, a kenőpénznek azonban annál nagyobb kultúrája van). A Fatahila tér zsúfolásig volt tömve emberekkel, árusokkal és különféle mutatványosokkal. A legviccesebb, hogy lehetett retro bringákat bérelni és körbe-körbe karikázni a téren. Itt ugyanis senki nem bringázik a hőség és a légszennyezettség miatt, így ezek a kétkerekű jószágok megmaradtak hétvégi látványosságnak.

kéktkerekű gépállatok

Itt repül a kismadááár...

A srácok rúgják a bőrt a téren...
a foci mindenhol foci, csak a grund más.

A legfurább dolog, amit valaha láttam

Néhány perc elég volt ahhoz, hogy besokalljak a melegtől és a zajtól, szóval betértem a híres Café Bataviába, ami eredeti formájában maradt meg a gyarmati időkből. És tényleg…amint átlépted a kávézó küszöbét, és becsukódott mögötted az üvegajtó, mintha 2oo évet mentél volna vissza az időben. A helynek nem voltak ablakai, csak az ódon kristálycsillárok fénye világítottam meg a hatalmas termet. A falakon fekete-fehét fényképek lógtak a kávézó leghíresebb vendégeiről, és a hangszóróból világháború előtti zene szólt. Próbáltam beazonosítani a hely stílusát, de nem nagyon ment. Soha nem jártam hollandiában, így nehezen tudtam ideképzelni a holland gyarmatosítókat. És egyébként is: valahogy nem fér bele a hollandiáról alkotott képembe a gyarmatosítás. Nem passzol és kész. Egy kávé mellett belemerültem a könyvembe, és másfél-két óra múlva múlva is csak azért indultam tovább, mert nem akaratam, hogy rámsötétedjen.

Café Batavia



Muszi, ez itt a te helyed.

A téren leszólított egy iskolás csoport, akik Indonéziáról készítenek kutatást, és kitöltettek velem egy mókás kérdőívet (honnan jöttem, mi a kedvenc indonéz ételem, mit gondolok az országról…ilyesmik) Egészen fel voltak villanyozva, hogy milyen készségesen válaszolgatok, és a végén még egy közös csoportképet is készítettek velem. Este újabb mozimaraton, majd éjfél körül úgy döntöttem ideje aludni…hosszú órákon át feküdtem a sötétben, de az álommanó eltévedhetett valahol, mert csak sokkal később tudtam elaludni. Hát így.