Elso munkanap

Az éjszaka nem volt zökkenőmentes: óránként arra ébredtem, hogy úristen elaludtam. Reggel 6 körül a közeli mecsetben kezdtek el rettenetes hangerővel énekelni, szóval amikor 8kor ébresztett a vekker, nem voltam valami kipihent. A riogatások ellenére a 10 perces autóút tényleg csak 10 perc volt. Harsya felvitt a 26. emeletre (biztonsági őrök mindenütt, mindenhoova fémdetektoros kapun kell átmenni, még a plázákba is), majd leültetett a recepciónál, hogy amíg visszajön olvassak újságot. Az egyik helyi lapban találtam egy cikket arról, hogy Jakarta legnagyobb problémája, hogy évente 2-300 ezer fővel nő a lakossága. Most 25 milliónál tartanak. A vidéki emberek a jobb élet reményében jönnek ide, de sokuk álma soha nem teljesül, és a város szélén található nyomornegyedekben kötnek ki. És bár a helyzet a cikk írója szerint teljesen reménytelen, aki egyszer már élt itt, soha nem akar elköltözni innen.

9 után végre elkezdtek szállingózni az embrek…voltak akik csak megbámultak, de sokan odajöttek és üdvözöltek. Mindenki bemutatkozott, de olyan rövidtéseket használtak titulusként, ami nekem teljesen értelmezhetetlen volt. Végre megjött Brian is, a kreatív igazgató, aki a kinti kanapéról áttelepített az irodájában lévő kanapéra, de mivel nem volt sok ideje, így ő is egy újságot nyomott a kezembe. Úgy fél óra múlva jött vissza, hogy vágjunk bele. Először egy prezit mutatott Indonéziáról, amiből számos érdekes dolog derült ki: Indonéziában a legmagasabb a Blackburry használók aránya: a 10 éves kissráctól a plázacica anyukákig mindenkinek ez van. Bár Indonéziában a lakosság 96 százaléka muszlim, Indonézia nem muszlim ország. Törvény kötelez azonban arra, hogy legyen vallásod. A prezentációkról kifelé összefutottam a kanadai sráccal, aki még korábban bemutatkozott (GM…MD…DJ..??), aki lelkesen felajánlotta, hogy elvisz ebédelni. Egy közeli japán étterembe mentünk, ahol néhány perc után kiderült, hogy a kanadai srác, nem egy akármilyen srác, hanem valami fejes (őszintén szólva, most sem teljesen tiszta, hogy kicsoda pontosan). Steve 7 éve él Ázsiában, van egy felesége és 2 gyereke, akiknek a képét nem a tárcájából húzta elő, hanem a Blackburry-jén mutatta meg. Hiába, a modernizáció minden gesztusunkra kihat.. És ami a lényeg: ismeri Bélát!!! Nem, nem táncolni látta, és még csak nem is a versei jutottel el ilyen messze, hane dolgoztak már együtt. Béla híres vagy!!!!! Hihetetlen érzés amúgy, amikor a világ másik felén hátbaveregetnek olyan munkákét mint az Időkapszula, vagy a Mobiltorna, Duett Records. Mint külföldi a külföldinek felhívta a figyelmemet egy érdekes jelenségre: az indonézek meglehetősen konfliktuskerülő emberek, így ha nem értenek veled egyet inkább rádhagyják a dolgot. Max 2/-3 hét múlva egy váratlan pillanatban közlik hogy ők azt egészen másképp gondolták. Nem igazán értettem a dolgot, főleg mivel a reklámvilágban elég problémás pont a timing: ha ma azt mondod valamire hogy oké, és 2 hét múva kibököd, hogy mégsem, addigra már kész a film, kész a fotó.

Ebéd után végre lett gépem, lett asztalom. Juhé. Emilcímem is van. Juhé. A net viszont baromi lassú. 4től már volt is egy meetingem. Mikor 7kor elindultam hazafelé már tök sötét volt, Steve kedvesen megkérdezte, hogy tudom-e hogy hol lakom és van-e pénzem taxira, illetve átismételte velem az árfolyamokat: egy dollár tízezer rúpia, és a taxisnak véleltlenül se adjak húszezernél többet. Végül gyalog jöttem, de a Plaza Indonézában teljesen eltévedtem. GIGANTIKUS!!

Fél 8ra értem haza, lementem úszni (ehh), aztán vacsi, most pedig itt gépelek. A Jakarta bemutatást úgy döntöttem holnapra hagyom.