Leszamolas

Lezaraskent valami roppant frappans bejegyzest szerettem volna irni, de a turelmetlen IT mar reggel megfosztott a gepemtol, szoval erre most nem lesz alkalmam. Most epp Sonny gepenel kalozkodom, de barmikor visszajohet...
Vettem a sracoknak egy halom fankot, hogy szep emlekeik legyenek rolam...ugy nez ki bejott, mert azota mindenki ugy vigyorog ram mint a vadalma. Kedvesen elbeszelgetnek velem, hogy ereztem magam, mik a tovabbi terveim, mikor jovok vissza...igazan jol esik.

Na jo, hat az megsem jarja, h harom honapnak ilyen osszecsapott modon legyen vege...ekezetek nelkul...foleg amikor meg tele vagyok kozlendokkel...szoval igerem ha hazajottem meg megirom az itt a vege fuss el vele bejegyzest. Istenuccse.

Visszaszámlálás

Bevallom mióta visszajöttem ellustultam. Nem járok úszni, későn járok be dolgozni, az ebédemet házhoz hozatom…és igen, a blogot is meglehetősen hanyagolom. Valahogy nehezemre esik visszatérni a régi rutinokhoz, visszazökkenni a régi kerékvágásba. Főleg, hogy tudom, hogy nemsokára úgyis megyek haza…
Próbálom röviden összefoglalni az elmúlt hét eseményeit. A torokfájás egyre csak rosszabbodott, így egy napot otthon maradtam, és behúzott függönyök mögött, rengeteg alvással és több liter narancslé magamba erőltetésével próbáltam kikúrálni magam.
Csütörtökön egész nap stúdióban voltam, végre elkészült a film offline verziója. Mondanom sem kell, hogy mennyire izgatott voltam, főleg, hogy soha, de soha nem tetszett még egyetlen rough cut verzió sem, amit láttam. Mindig csalódott voltam, hogy a fejemben mennyivel jobban nézett ki, és hogy nem jön át az az érzés, amit szerettünk volna. Persze most sem történt másként... Mikor harmadszorra néztem azért már egészen jó volt, egyedül a zenével nem tudok megbarátkozni. Azt ugyanis minden erőfeszítésem ellenére is szívből gyűlölöm. Hozzá kell tenni, hogy mivel szinte az egész filmet zöld háttér előtt forgattuk, így rengeteg minden fog belekerülni utómunkában (lényegében egy egész várost építenek fel 3D-ben), és a fényelés is sokat dob majd a dolgon. Én legalábbis ezzel nyugtatom magam.
Az ügyfél el volt ragadtatva, egyetlen komment nélkül elfogadta a vágatot, így azonnal kezdődhetett a fényelés, ami eltartott vagy este 10-ig, de a végeredmény nagyon szép lett. Imádom a film színeit, gyönyörű hajnali fényeket sikerült beállítani. És a nap végén jött a hidegzuhany: a kampány indulását eltolták január végére, szóval most van egy egész extra hónapunk az utómunkára, így nem kell befejezni szerdáig. Vagyis én már csak otthon fogom látni a végét. Hát szuper…repesek az örömtől. Arról nem is beszélve, hogy ha eleve tudjuk, hogy ennyi időnk van, akkor az előkészítésre is több időt hagyhattunk volna, sőt, akkor a Adam Stevens is megcsinálhatta volna a filmet. Nem mintha nem lennék elégedett Desmond munkájával (egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha otthon is kipróbálnánk, de miután megtudtam, hogy milyen napidíjjal dolgozik, hamar szertefoszlottak a reményeim. Talán majd egy másik életben…), de azért érdekes lett volna megtapasztalni milyen egy igazán nagy névvel forgatni. Na majd legközelebb☺
Csütörtökön úgy volt, hogy Tania-val és Sonnyval elmegyünk kínait vacsorázni, de túl későn végeztünk az irodában, így a Social House-ban kötöttünk ki.
Pénteken ebédre sikerült eljutni a kínaiba, de nem volt nagy szám. Sonny elmesélte, hogy az igazi kínai kaja pont olyan olajos, mint amit otthon csinálnak a kínai barátaink. Az viszont vicces volt, hogy tényleg külön ember hozta ki a kést, egy másik a villát, egy harmadik a kanalat…hiába na, sokan vannak, kell a munka, bármilyen értelmetlen is legyen az☺
Este céges buli volt, de hamar leléptem, mert a 4. sör után működésbe lépett az újonnan kifejlesztett önkontroll rendszerem, és miután realizáltam, hogy kezdek átlépni a bölcsesség szintjére, úgy döntöttem ideje lelépni. Nem hiányzik, hogy mindenkinek bebizonyítsam, hogy angolul is képes vagyok eszméletlen sületlenségeket összehordani. Amúgy jó kis este volt.
Szombaton aludtam, a Starbuckban lógtam, olvastam, este pedig Tania-val vacsoráztam. Elvitt egy olasz étterembe…hát mit mondjak, voltak fenntartásaim, mert amit indonéz barátaim olasz kajának hívnak, az általában mélyfagyasztott tészta egy kis paradicsomszósszal. De most kellemesen csalódtam…szerintem életemben nem ettem ilyen finom olasz tésztát. Jót beszélgettünk, bár minden erőfeszítésemre szükség volt, hogy a beszélgetést sikerüljön úgy terelgetni, hogy az irodai dolgok véletlenül se kerüljenek szóba. Szóval a szüleiről beszélgettünk, akik a valaha legfurcsább kapcsolatban élnek, amiről valaha hallottam. Az édesapja fiatalon árva lett, rokonai nem nagyon voltak, így lényegében világgá ment: 15 évet élt Dél-Afrikában, aztán Vietnámban, Szingapúrban próbált szerencsét, végül Indonéziában kötött ki. Itt ismerkedett meg Tanai édesanyjával, aki egy roppant dekoratív, de meglehetősen temperamentumos nő. A házasság nem tartott sokáig, mert Tania anyja képtelen volt a saját hazájában maradni, a férfinek azonban esze ágában sem volt visszatérni Európába, a nő így faképnél hagyta és Olaszországban kezdett új életet. Nyaranta azonban hazajárt, és továbbra is úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője. Renováltatta a házat, lecserélte a berendezést, rendszabályozta a személyzetet…és természetesen az ujja köré csavarta a volt férjét. Tanai szerint az apja még mindig szerelmes az anyjába, bár azóta újranősült (az új feleség jelenleg az USA-ban él a lányaival). Érdekes történetek ezek, regénybe illő karakterekkel…

Singapore - hangulatok

Chinatown

Chinatown

Chinatown

Arab street

Haji Lane

És végül egy teaser a Bali képekből:)

Back to Jakarta

Uhh...mintha hónapok teltek volna el, mióta utoljára írtam. Azóta történt ez-az: megjártam Szingapúrt és Balit, megnősültem, az ügynökség új irodába költözött, a kedvenc portásaim pedig szőrén szálán eltűntek...szóval van változás bőven. Épp az előbb rágtam át magam az elmúlt két hét alatt készült közel 6oo képen, és úgy döntöttem, hogy ez túl nagy téma ahhoz, hogy egy bejegyzés és néhány hangulatkép formájában megosszam veletek...szóval a nyaralás és a titkos tengerparti esküvő részleteiről inkább majd szóban. Bocs:)

Szombat késő éjszaka szállt le a gépem a szokatlanul párás Jakartában (furán idegen volt a város, pedig azt hittem jó lesz visszajönni), és egy óra is elmúlt, mire elaludtam. Ez csak azért említem meg, hogy átéljétek azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, amikor reggel 4kor csörgött az óra. Fél 5re jött értem az utó, ami a vasárnapi forgatásra vitt ki. Ezerszer megfogadtam már, hogy szakadjon le a kezem, ha megint olyan scriptet írok, amit éjszaka, hajnalban, hidegben vagy egyéb kellemetlen körülmények között kell forgatni. Erre tessék: hajnal!!!
A forgatás elég internacionális dolog, minden országban ugyanúgy néz ki. Néhány szembeötlő különbség volt csak: az ügynökségnek egy luxus lakókocsit béreltek, hogy ott lazíthassunk, volt egy masszőr, aki csak arra várt, hogy csettintsünk neki...a többi tényleg ugyanaz volt, mint otthon. Talán csak annyi, hogy több olyan ember is részt vett a produkcióban, akinek a munkájától otthon ilyen-olyan okok miatt (főleg pénzhiány) el kell tekintetnünk: szuper látványtervezőnk volt, külön acting directort használtunk...egyedül a stylist volt csapnivaló, de szerencsére velünk volt Monika, aki saját kezűleg öltöztette át egyenként a szereplőket. Aztán volt egy kis probléma az egyik fiú szereplő feminin vonásaival, de az új frizura és a háborús környezet megtette a hatását. Azt kell mondjam előzetes félelmeim ellenére Desmod kitűnő munkát végzett. Sőt. Le voltam nyűgözve. Nem az a fajta rendező, aki lyukat beszél a hasadba, de ha jobban elmélyedsz vele egy-egy beszélgetésben, rájössz, hogy mennyire zseniális fazon. Minden egyes részletre figyelt, nekünk alig kellett megszólalnunk. Az mondjuk sokat segtített a nyugodtságban, hogy szinte a film felét green boxban forgattuk, úgy pedig elég nehéz begítélni, hogy mit is kellene látnunk valójában. Este 1okor végre befejeztük. 11re értem haza, és úgy ahogy voltam ruhástól bedőltem az ágyba. Nem is tértem magamhoz vagy reggel 1oig.

A hétfő az új környezettel való ismerkedéssel, gratuláció fogadásával és a torokfájás leküzdésével telt. Az új iroda a 24. emeleten van, és a tejüveg falak helyett meglehetősen indusztriális környezet vesz körbe rengeteg fával keverve. Holnap reggel készítek képeket is, akkor még úgysem lesz itt senki:)
Faragni kell még a narrációt, briefelni a zeneszerzőt, fényelés, rough cut szerdán...van még munka bőven. A hazatérés azonban már nagyon közel van. Jövő csütörtökön éjszaka indulok. Várom, izgulok és félek is egyszerre...

Péntek. Hosszabbítás. Menetrend.

Az elmúlt napok a film előkszületeivel teltek, esküszöm nem lustaságból nem írtam. Ma volt az első PPM-ünk, ami nem is sikerült rosszul. Sőt: a rendező teljesen újraértelmezte a filmet. (És mi még attól tartottunk, hogy nincs saját véleménye.) Egy-két dolognál azért eléggé elkerekedett a szemem, de a végén beláttam, hogy sokkal látványosabb lesz így, a mondanivaló pedig nem csorbul. Szóval a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Juhhé. A PPM után rögtön jött a találkozás az ügyféllel, elvégre a kecske és a káposzta boldogsága mit sem ér, ha a vadásznak nem tetszik a dolog. De tetszett. Imádta! Néhány apró megjegyzése volt csak, amit annak rendje és módja szerint jegyzőkönyvbe vettünk, majd a rendező gondjaira bíztuk, hogy kreatív szempontból is vállalható módon orvosolja. El kell hogy mondjam ugyanis, hogy itt a rendezőnek jóval szabadabb kezet engednek, mint azt otthon megszoktam. Kezdjük ott, hogy a rendezőt a reel alapján választja ki az ügynökség, szó sincs tehát treatmentekről…a reel alapján vagy fekszik neki, vagy sem (ha nemzetközi nevekről van szó, akkor még cifrább a dolog, mert akkor először el kell neki köldeni a scripet, megnézi az asszisztens, hogy egyáltalán a mester szeme elé kerülhet-e, aztán a mester megnézi, hogy tetszik-e. Ha érdekli, akkor vissza az asszisztenshez, aki megnézi a mester naptárját és egy kurta emilben tudatja az ügynökséggel, hogy a mester mikor ér rá forgatni. Ha az időpont megfelel lesz üzlet, ha nem nem). Aztán ha az ügyfél rábólintott az ügynökség javaslatára, jön egy személyes találkozás, elmondjuk, hogy mi van a fejünkben és ennyi. Nem írunk egy halom briefet, nem rágjuk a szájába, hogy mit kellene gondolnia…hagyjuk, hogy menjen a saját feje után. Ha nagyon félrement, még mindig le lehet állítani. Aztán jön az első PPM, amikoris a rendező elmeséli, hogy Ő hogyan szeretné valóra váltani a mi ötletünket. Shooting board, referenciafilmek, helyszínjavaslatok, szereplőjavaslatok. Ezt az ügynökségi prezentáció után azonnal meg is osztjuk közösen az ügyfélellel, majd egy hét múlva fixáljuk az eddig tisztázatlan részleteket. Hát így.
Amúgy mindenki nagyon izgatott, elég nagyszabású filmenk ígérkezik: 3 napos forgatás, olyan elemekkel, mint óriási teknősök vízalatti felvételekkel, szörnyek elleni küzdelem elhagyatott utcákon és a felkelő nap, aminek a fénye halványrózsaszínre festi a várost. Most talán úgy tűnik, hogy ennek semmi értelme nincs, de a végére remélem összeáll a kép.

Mivel meló még van bőven, egy kicsit maradok még. Egészen pontosan a forgatásra érek majd vissza a nyaralásból, szóval a lényegből nem maradok ki. Forgatás, utómunka, és amikor december 16-án dobozba tesszük a filmet én az éjszakai járattal már indulok is haza. Azért várom már nagyon.

A következő két hétben nem leszek internetközelben, ha a kinti emilcímemre írtok, azt telefonon meg tudom nézni, illetve gmail-hez is hozzáférek a BlackBerrynek hála. Blog nem lesz, de ígérem minden nap rengeteg képet fogok készíteni, és amint visszaérek, és lement a forgatás is, elmesélek mindent. A menetrend amúgy a következő:
Holnap reggel 7kor indulok Szingapúrba. Onnan hétfőn indulok tovább Balira, ahova 23-án este érkezem majd meg. 2 hét pihenés után (egy hét Ubudban a hegyek között, majd egy hét Seminyakban a tengerparton...és mindnez ráadásul Krisztával...hát nem tökéletes?) december 5-én térek vissza Jakartába. A repülési tervem elég kaotikus az Air Asia menetrendmódosításának hála, de sebaj. És ami a lényeg: csak egy hátizsákot viszek☺ Már be is pakoltam, és jelentem lehetséges: 2 hét nyaralás egy közepes méretű Eastpack hátizsákkal. És amúgy is: olcsóbb Balin 2-3 pólót venni, mint csomagot feladni egy fapados gépre. Nem tehetek róla, a sör is szemtelenül drága…valamin spórolni kell.

Office moments

Ennyire gyorsan zajlanak az események...

Szexuális zaklatás

Brainstorming

Sonny nagyszerű ötlete talán mégsem olyan nagyszerű.
Én mindeközben szorgalmasan dolgozom a háttérben.

Krishna és Eno

Cigiszünet

Készül a STB

Itt is épp szorgalmasan dolgozom
(rólam egyszerűen nem lehet más képet készíteni)

Boldogság

Kétely

Düh!

Hazafelé

Yogya - Borobudur

A hétvégi program Yogya! Repülővel mindössze egy óra alatt elérhető, vonattal pedig 7-8 óra. Néhány hete eljátszottam a gondolattal, hogy vonattal megyek, mert biztos érdekes tájakon keresztül vezet az út, de amikor Tania megemlítette, hogy mindennaposak a 3-4 órás késések, valahogy szimpatikusabbnak tűnt a repülés.

Szóval foglaltam jegyet egy fapados gépre, és olyan kompromisszumot kötöttem, amit nem gondoltam át teljesen: a legolcsóbb jegy reggel 6kor indult, én pedig belevágtam. Ez azt jelentette, hogy reggel fél4kor keltem (Brian-től éjfél után értem haza, és még össze is kellett pakolnom). Tania mondta, hogy a táj gyönyörű lesz fentről, látok majd gőzölgő vulkánokat, meg gyönyörű hegyeket…na, én abban a pillanatban aludtam el, amikor felemelkedett a gép. Reggel 7kor már Yogyaban voltam, és a reptéren úgy döntöttem, hogy kihasználom a napsütéses időt, és nem megyek be a városba, hanem egyenesen a reptérről megyek Borobudurba, a buddhista templomhoz. Találtam egy megbízhatónak tűnű fazont, aki korrekt áron felajánlotta, hogy elvisz kocsival…40 km ugyanis, nem gyaloglásra való távolság. 1 óra múlva már ott álltam a lépcsőzetes templom előtt és a fejemet vakartam: ekkora lenne az egész? Amikor aztán emeletről emeletre bejártam a templomot, és egyenként végignéztem a faragott domborműveket, akkor jöttem rá, hogy milyen hatalmas is ez a komplexum. Az ülő buddhák többségének feje sajnos hiányzik, mert amíg nem volt védett az épület amerikai és európai milliomosok előszeretettel vásárolták fel őket: egyszerűen ideküldték az ügynököket, akik lefejezték szegény szobrokat, és egy ládában a világ "fejlettebb" felére szállították őket (van egy elméletem az európai emberekről, amit csak sáskaelméletnek hívok, majd egyszer ezt is kifejtem). A buddhafejek most tehát jobb esetben múzeumok, rosszabb bár gyakoribb esetben pedig minimalista nappalik díszeiként szolgálnak. Gusztustalan.

A legfelső emeleten rengeteg sztúpa van, amik alatt ott csücsülnek a buddhák. Az egyik ilyen buddhakupac árnyékában éppen próbáltam volna átélni a hely szellemét, amikor egy 10-11 év körüli kisrác szólított meg: az egyik iskolai projecthez az a feladata, hogy egy külföldivel beszélgessen, és mivel rólam elég nyilvánvalóan látszik, hogy nem indonéz vér csörgedezik az ereimben, hát tökéletes alanynak tűnök. Én mosolyogva beleegyeztem…nem sejtve, hogy milyen bajt hozok ezzel a fejemre. Amint ugyanis a kissrác osztálytársai meglátták, hogy a fehér ember, készségesen válaszolgat, csapatostul jöttek hozzám. Az első még vicces volt, a 10. unalmas, a 13-nál már elkezdtem menekülni, és próbáltam elbújni. Ekkor egy japán családba botlottam, akik mindenképpen szerettek volna egy közös fotót velem, ezt újabb japán és indonéz családok követték, egészen addig, ameddig a kis kérdezőbiztosok rám nem találtak, és újabb 5 interjú következett. Mondanom sem kell, hogy fejvesztve menekültem Borobudurból….

Úgy döntöttem, hogy hazafelé nem kocsival megyek, hanem sétálok egy darabig. A következő kb 5km ittartózkodásom legszebb emlékei közé tartozik…az utam hangulatos falvakon vezetett át, és a táj tényleg gyönyörű volt. Ekkor jöttem rá, hogy bár taxival közlekedni sokkal kényelmesebb, a lényeget mindig elszalasztom.

Úgy másfél óra múlva a hőség kezdett elviselhetetlen lenni, így elkezdtem buszmegálló után kutatni, de hamar rájöttem, hogy olyasmit keresek, ami nem létezik. Itt az emberek egyszerűen kiállnak az út szélére, és leintik az arra közlekedő buszt (a menetrend még a buszmegállónál is naívabb kérdés). Szóval leültem egy hatalmas fa alá, és vártam. Úgy negyed óra múlva a horizonton végre felbukkant egy kétes műszaki állapotú, de minden jel szerint még működőképes busz, az ajtóból pedig ott lógott a „fogó“. A fogó az az ember, aki a busz ajtajából lógva (szó szerint) leszólítja az út szélén ácsorgó embereket, hogy nincs-e kedvük utazni, és ha a válasz igen, akkor szól a sofőrnek, hogy STOP! Ha épp nincs jobb dolga, akkor menet közben a robogósokat szórakoztatja, vagy a fejükön dobol. Hát ő a fogó.
Kb másfél óra volt az út a városig, ahol a helyi tömegközlekeséssel eljutottam a hotelig, becsekkoltam, és eldőltem az ágyon, mint egy darab krumpliszsák. A szállodában több olyan luxus élvezetben is részem lehetett, amiről az elmúlt két hónapban álmodni sem mertem: volt melegvíz és volt takaró!!!!! TAKARÓ!!!
Kb két óra múlva ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fáj a fejem. Kávé – hasított belém. Elvonszoltam magam a legközelebbi kávézóba, magamba döntöttem egy dupla eszpresszót és vártam a hatást…de semmi. A fejfájás továbbra sem múlt, szóval irány vissza a hotelbe, vizes törölköző a fejre, és mozdulatlan fekvés a sötétben. Pont mikor behúztam a függönyt, akkor kezdett el szakadni, szóval megnyugodtam, hogy ha úgy vesszük, még szerencsém is van, hogy nem kint kapott el a trópusi vihar. Este 6 körül tértem magamhoz. Rövid séta a városban, vacsora egy megbízhatónak tűnő talponállóban, és irány haza, mielőtt megint elkezd esni. Este befejeztem a New moont. Nem volt jó, tényleg csak az utolsó 100 oldal volt említésre méltó.
Másnap korán keltem, és a délelőttöt a városban sétálva töltöttem, és próbáltam minél többet magamba szívni Yogya hangulatából: az emberek itt sokkal nyugodtabbak, lassabbak…és a forgalom sem olyan kaotikus mint, Jakartában. Ennek ellenére nekem valahogy Jakarta jobban bejön.

A nap további része távirati stílusban: busz, reptér, fél órás késés, felszállás, felhős ég, vihar, rázkódó gép, leszállás, taxivadászat, taxi és végül otthon édes otthon☺